Miért szép ez vagy az a költemény? Mivel is közli velünk a szépséget? Mi a szépségnek a titka és veleje? Ezekre a kérdésekre gyakorlatban könnyebb felelni, mint elméletben. Mindig a tetszésünkre hivatkozunk. A tetszésünk fényénél és lázánál találó érveket is lelünk, melyek segítségével - tárgyilagos formába öltöztetett, gondosan rejtett elfogultsággal - megmagyarázunk egyet-mást, de ezek az érvek annak, akik nem osztozkodott tetszésünkben, többnyire éppoly értethetetlenek, mint maga a tetszésünk s többnyire éppoly kevéssé téríti őt a mi hitünkre, mint maga a művészeti alkotás.
A szépség tudományának van egy íránya, mely Schillertől és Hartmanntól kezdve F- T. Vischerig és Kondrad Langeig azt vallja, hogy a szépség egy eszme látszata és visszfénye, szóval egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra. Mi vagyunk létrehozói, hordozói. Művészi élvezőképességünk is úgy támad, hogy érzékenységünk pörbe száll értelmi bíráló ösztönünkkel. Egy darabig közöttük mozgunk, tétován, mint az inga. A valóság és a káprázat közt lengünk. Aztán a küzdelem a káprázat javára dől el. Ez azonban - hangsúlyozza Konrad Lange - csak akkor történhetik meg, ha bennünk már eleve van némi elfogultság a művészi alkotás mellett. Ilyenkor "tudatos öncsalás"-sal dogozunk. Aki ezt nem előlegezi, az a legnagyobb remekművet sem értheti meg.
Minél többet töprengek a szépség mivoltáról, ennek a fölfogásnak kell igazat adnom.
Erre egy rikító példát hozok föl. Walt Whitman egy kétsoros költeményét, a "Szép asszonyok"-at. Híres, méltán bámulatos vers ez. Minden angol nyelvű versgyűjteményben ott szerepel. Az amerikai költő egyszerűségét, gyermekiségét, gyermetegségét és gyermekségét, szeszélyét, hevét, szenvedélyességét szinte dióhéjban mutatja be. Annak idején én is fölvettem a háromkötetes antológiámba, a "Modern költők"-be. Így szól:
"Asszonyok ülnek, vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal - Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!"
Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, elkacagja magát. Talán kaján jókedvében föl is kiált: "Hát akkor fuss az öregasszonyok után, öleld-csókold ráncos szipirtyóidat és vén csoroszlyáidat, nekem azonban hagyd meg a fiatalokat." Ez a bíráló az egész költeményt sült szamárságnak tartja. Ebben - maga szempontjából - igaza is van. A fiatalasszonyok arca rózsaszín, fogsora hibátlan. Általában szebbej, mint a töpörödött, foghíjas anyókák. De ennek a bírálónak még sincs igaza. Nem úgy közeledett a vershez, ahogy kellett volna. Hiányozott belőle az áhítat, az a "tudatos öncsalás", amely nélkül nincs költészet és nincs olvasó sem. Mihelyt megtalálja ezt, megtalálja azt a hangkulcsot is, mellyel helyesebben olvashatja a szöveget. Akkor egyszerre föltárul majd előtte mélyebb és magasabb, jelképes értelme.
A szépséget nem csak kilószámra mérik. Másképp is lehet azt tekintetni, mint a fodrászműhelyekben s a nemzetközi szépségversenyeken. Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettünk a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség.
A példa - amint jeleztem - talán túlontúl jó. Walt Whitman újító volt, forradalmár. A költészet régi, szokott fogásait elvetette. Magát a füstölgő ősanyagot dobta elénk. De mernék arra vállalkozni, hogy ugyanezt más versekre vonatkozólag is kimutassam, melyek pompás köntösben jelennek meg, ütemeik és rímek gazdag zenei fölszerelésével. Hozzájuk is szükséges a jóindulat, a bizalom, az odaadás. Ezek nélkül megsemmisülnek. Nincs olyan "hatalmas" és "lenyűgöző" vers, mely az olvasót föltétlenül le tuidná venni a lábáról. Végre hiába van előttünk a Csendes-óceán, vagy a Himalája, csak el kell fordulnunk, már nem léteznek számunkra. A csodát az olvasónak akarnia kel. Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a felejes álmot annak, akit a felejező kezel. Legalábbis le kell ülnie, legalábbis azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másiok akarat akar, a szépség: önsugalmazás, egy megvelelő, erre alkalmas ürügy alapján.
Éppen ezért merőben értéktelen minden bírálat, mely kívülről, fölényesen-hetykén vesz szemügyre egy művészi alkotást s előzőleg nem igyekezett ezzel az önsugalmazással a közelébe férkőzni. Az ilyen vírálat nem egy munkát tagad. Magát a művészetet, annak alapelvét tagadja. Az igazi bírálat csak meghatott lehet, csak elfogult a művészet javára, csak áhítatos, de ennek keretén belül természetesen éles és kegyetlen is, csak azt keresheti, hogy egy költeményben mennyiben van meg vagy nincs meg az, amit a költője szándékolt és mennyiben sikerült, vagy nem sikerült neki előmozdítania az olvasó "tudatos öncsalását", mely voltaképp végrehajtja az alkotó végakaratát, megvalósítja sugallatát, tetté váltja az igét.
Én szépnek látok mindent, bármit is csinálsz, meglátom benne azt, ami mögötte van, ami igazán számít
mert én csak ezt érthetem, halandó vagyok. Akit rajzolsz, téged, aki rajzol, s benne magamat, s e találkozások együtt adja együtt mindazt, amit egy műved nyújthat...
