Meséből mentés

Nos mint ismeretes, a forgatások alatt kötött barátságok megmaradtak, s gyakran járunk össze bulizni, pókerezni – egyetlen alkalom, amikor nem hívjuk Pinokkiót, mivel mindig vetkőzős pókert akar játszani a kis ferde hajlamú -, kocsmázni vagy csak mozizni. Farquaad, Gus, Edd és Kagome az a kvartett ahova leginkább betársulok én is, s töltöm velük a legtöbb időt.
Tegnap sem volt ez másként, Farquaadnál volt egy házibuli, csak a szokásos, amihez az igencsak jó hangulatot Harry Potter szolgáltatta egy kis HP-val. Amúgy az este kellemesen telt, s miután aki még bírta ép elmével s nem utolsó sorban magában tartani azt ami lecsúszott, azokkal leültünk filmezni. Hófehérke Mostohájának A Csoda Tükre nevezetű fickó szolgáltatta a műsort (kissé fáradtan így másnaposan nem jut eszembe a neve, sorry mindenkitől és tőle), legyen az Oroszlán király vagy egy kis Hellsing Alucard legnagyobb örömére. Közben egyesével dőltek ki az emberek, néha szó szerint le a kanapéról a többiek mellé. Természetesen mint mindig Edd és én bírtam a legtovább, mivel mi vagyok az antipartifészek azáltal, hogy nem iszunk vagy csak igen keveset. Köröttünk csend, csak egy két galamb jött s ment a levegőben Shrek fertályából, aminek a hangját a Tükör basszusa nyomott el a hosszúra nyújtott ending után. Kár hogy a szagot már nem.
- Vége! Bár ha ezt tudom, hogy így megcsappan a közönség, én is a saját mámoromba merültem volna.
- Ugyan, tetszett a csajoknak, csak annyira nyálas volt már, hogy már ők is kidőltek rajta. Őszintén mi sem tom hogy bírtuk.
- Ne légy már ilyen! Hófehérke egészen odáig volt tőled. - Vágott közbe Edd és nyalt egyet a Tükörnek.
- Komolyan?
- Dehogy, csak már annyira be volt állva, hogy kész volt teljesen...
Jegyzem meg az igazságot, mire Edd lenézően sóhajtott egyet, majd elindult kifele, valszeg a mosdóba. Romantikusan kettesben maradtam a Tükörrel, ami úgy tűnt neki sem volt ínyére, mivel megtörte a törékeny csendet.
- Mint szólnál egy vágatlan Sailor Moonhoz válogatott jelenetekkel amit magam sem gondolok komolyan?
- Ugyan ne fárasszál, ez már a koleszban is gáz volt, nekem legalábbis... - Gondoltam vissza egy pillanatra a régmúltra, amin sokáig nem merenghettem, mivel hideg futkosott végig a hátamon egy sikoltástól. Gyorsan felpattantam és átesdekelve az alvókon rohantam ki a konyhába, amit bár ne tettem volna, ugyanis az álmos Edd állt az asztalnál szívecskés pizsiben. Nos nem is ez lenne a szörnyű, hanem egyik kezében egy kis tejjel, másikban pedig fej nélküli testtel állt az asztalnál... Mézi csonka testével... Meg sem hallva mit kiabál a tükör bentről, ugrottam oda Eddhez s kevertem le neki akkorát, hogy még a Rejtő karakter is megirigyelte volna, s már esett is ki a szájából Mézi feje a padlóra. A röpködő csillagok primitív szépségét semmibe véve kapartam föl a nyállal átitatott puha masszát, ami az élet legcsekélyebb funkcióit sem mutatta. Lecsaptam az asztalra a test közelébe és ügyetlen óvodás módjára próbáltam valahogy összenyomkodni a kettőt. Az eredmény hamar megszületett, ami nem lett egy mester mű, és Mézi sem tűnt úgy mintha életre kelt volna frankeinsteni tehetségemtől, de hát ha meg is halt, holttestét újra gyúrják és kisütik megint. Biztos ami biztos az üres bólés tálat ráborítottam, nehogy megint valaki be akarja falni, majd megelégedve visszatértem a Tükörhöz.
- Nyugodj már meg, nincs semmi komoly. A végén még felvered az egész házat.
Csitítgattam egyből, majd röviden beszámoltam Sámsoni küzdelmemről Mézi életéért, mire hangos nevetésbe tört ki az egy személyes hallgatóság.
- Hát ez kész...
- Ha még láttad volna...
- Hidd el láttam ahogy elmesélted.
- Hát van fantáziád az már biztos.
- Ugyan kérlek, látom a gondolataidat.
- Ne nevettess, Én nem vagyok részeg. - Mondtam vigyorogva mire mosoly volt a válasz, az arc eltűnt és az enyém körvonalazódott ki, végül mindaz amit elmeséltem. Valamiért mindig elfelejtem, hogy ilyen társaságban minden lehetséges.
- Értem már. Amúgy tök izgalmas lehet ezt mindenkivel eljátszani.
- Igen az, sokkal inkább mint naponta ötször lejátszani a Kis hableányt.
- Ööö pedig jobb, mint Hófehérke.
- Ízlések és pofonok, nekem a fekete jön be.
- Én sem utasítanám vissza bár lehetne jobb a feneke...
Jegyeztem meg halkan mintegy magamnak, majd újfent a csönd szállt le közénk, az a túlságosan is néma, ahogy nem hallatszott sem szuszogás, sem horkolás, forgolódás, csak meredtem hosszú ideig a sötét arc nélküli üveglapra.
- Mutass valamit! – súgtam akaratlan, csak úgy kicsúsztak számból a szavak, mire a fekete semmiben gomolygó felhők keletkeztek. Alig kivehető árnyak kavarogtak a díszes keret szorításában, közelebb léptem, kezem rákulcsoltam és csupán egyetlen pillanatra lehunytam a szemem.
A rendkívül erős fénytől szinte megvakultam, szaporán kellett pislognom ahhoz, hogy megállapítsam mit is látok vagy hol a fenében is vagyok. Egy hatalmas ebédlőbe csöppentem. Első ami feltűnt az a pókhálós csillár a fejem fölött, amit talán már nem is tartott azon kívül más a mennyezeten. Pillantásom az ablakra siklott ami nem is volt olyan nagy, fényt sem engedett be sokat a mélyzöld szúnyoghálón keresztül. Sőt, már kifejezetten félhomályosnak tűnt minden. Balra a falnál egy cserépkályha, szembe vele pedig egy sarokpad, előtte az asztallal. Meg volt terítve, aki ezt tette az három fővel számolt. Akkor valamiért a legtermészetesebbnek éreztem azt, hogy odaüljek sem hogy távozzak vagy gondolkozóba essek, ahogy előbb még akartam. Az első tányér volt a legnagyobb, a másik kisebb, a harmadik meg nem volt nagyobb egy teáscsésze aljánál. Mindegyiken arany galuska gőzölgött. Kezembe vettem az egyik kanalat és eszegetni kezdtem, és amint végeztem ültem a következő tányérhoz, utolsónak pedig a legkisebbről is megettem mindent.
Ekkor nyílt egy addig észrevétlen ajtó, ketten léptek be rajta és ültek le mellém a legnagyobb és az annál kisebb tányérhoz. Kezükbe vették a kanalat és vártak. Hamar leesett, szednem kéne nekik, amit meg is tettem, ők pedig jóízűen megettek mindent. Mindezek után fordult a kör, s most az egyikük szedett mindannyiunknak, miután pedig megettünk újfent mindent, a másikuk is telepakolta a tányérainkat. Végezetül felálltak, ki-ki az evőeszközöket és a tányérokat kapta fel ám indulni nem indultak. Ahogy az előbb, most is vártak csak épp egymásra, míg nem kinyújtották kezüket. Egymástól vettek át egy tányért, egy kanalat, majd megint egy tányér, megint egy kanál, s így ment ez folyamatosan, míg nem én is kaptam mindkettőből egyet-egyet. Nos nagyon nem tudtam mire vélni a megtiszteltetést, mert már a tál fülébe kapaszkodtak ujjaim, azért udvarias és lovagias énem persze szárnyalt ott belül, hogy végre kedvére teszek. Ám ezzel még nem kerültünk közelebb a mosogatóhoz, ugyanis a cserebere fogadom kezdődött el közöttünk. Kézről kézre jártak a tányérok, kanalak és a tál, s tartott már ki tudja meddig, míg nem egyikünknél mindig több maradt, amit már nehezen lehetett biztonságosan fogni. Aztán lassan előrehaladva én csupán egy kanállal árválkodtam, míg a másik két ismerőssé lett idegen avanzsált mutatványossá. Egyfelől egy tányér a magasból azonban a halálba tartott, én utána, és még időben sikerült elkapnom. Öngyilkosságra vetemedett még egy, majd a következő, én pedig újra és újra nyúltam utánuk. Hiába, mert bár nem hullottak darabokra, amint hozzájuk értem eltűntek és ismét a többieknél kötöttek ki. Számon kérőn néztem fel, mire összetört egy tányért, ugrottam a következő után de szintén szilánkokká lett. S őket egyre több követte, ajkukon néma sikollyal hullottak millió egy darabra, elfogyni a követőkből azonban egy nem akadt. Most már ők is hajoltak az hullajtottakért, néha még valamit megtartottak, de ennyi már nem volt elég. Már akarattal repültek a tányérok. A másik fejéhez. Első, ami igazán rácsodálkozásra kényszeríttet. Hisz előbb még ebből együtt ettünk... Széttárt karokkal álltam közéjük. En arrière! Cselekedett az egyik, majmolta a másik. Karjuknál visszahúztam őket, de közelebb jönni egyik sem akart. Éreztem ahogy beszélni kezdek, de hang nem jött ki torkomon, csak tehetetlen lézengő voltam testemben... Engem talált tányér. Elnehezültek karjaim s csak néztem érthetetlen. S ahogy csak álltam kérdőn, elindultak gyorsan mindketten egymás nélkül és nélkülem.

A szobában az asztal mögött egy fiatalember ült nyugodtan. Írt, amibe olyan mélyen belefeledkezett, hogy fel sem emelte tekintetét jöttömre. Engem sem ő kötött le, hanem az, ami mögötte játszódott. Egy hasonló kinézetű fiú vitt táncba egy lányt. A lány már nyújtotta is kezét, de a fiú nem fogta meg. Láthatólag zavarban volt. Ennek ellenére újból próbálkozott, mellkasát kinyomta, fejét felszegte, mire a lány csak kacagott és ismét igent mondott. De a fiú ahogy az előbb, ismét hátra tette meg a lépést, nem előre. Daca azonban erősebb volt és újból csatába vitte őt, ám szemem már átsiklott felettük és egy másik páron pihent meg. Csend őket, ők meg egymást ölelték. Arrébb végtelenbe nyúló könyv halmok oldalához fehér macskák dörgölődztek, megunván ezt levágott fejjel kergetőztek. A teste imént hullott a porba, legyőzője kezében a halált hozó vértelen kardja. Azzal hasított bele a könyvek egy kisebb oszlopába, idézve dal, tánc és víz nélkül pergamen esőt. S míg csapást csapás követett, néhány szállingózó lap a hátára tapadt két helyen is. A kiszakadt lapok egymásba kapaszkodtak míg nem láncot, a láncból szárnyakat nem alkottak. Kitárta őket az Ikarosz és a lendülettel együtt már repítették is az égbe. Sóhajtok, ám nem egyedül. Öreg embertől jött a mélyebb, aki szintén felfelé tekintett. Megértettem, én is fel vágytam. De ha nekem lehetetlen akkor számára mi? S ahogy néztem órákig a csillagokat az égen és felejtkeztem beléjük, a magasban feltűnt az öreg, karjánál két angyallal fogva. Arca ellazult, szeme csukva. Csak mosolygott, mint aki élvezte az arcát marcangoló szelet.
Nagyokat pislogva nézem üres helyét, amit az író fiú tűnt fel. Mindeközben a lap a tollától betelt. Színes tintákban fürdött amiről Kosztolányi is álmodott. Felém nyújtott a tollat, a papírt, olvasni kezdtem a sorok között, de már csak a tükörképemet láttam.