Szent Iván éjjelén

A lárma ahogy egyre feljebb és feljebb haladtak a lépcsősoron úgy halkult mögöttük. Mind az emberi ujjongások, gyerekek kacarászása, a zenészek megannyi hangszerének muzsikája egyre csak csöndesebb, alig alig duruzsol a fülükben. Persze még óhatatlanul csiklandozzák orrukat az illatok mik az udvarról szállnak feléjük, de ez is épp csak belepiszkálni tud az egymás mellett andalgókéba. S mindezekkel ellentétben úgy lesz egyre erősebb a szél morajlása, a falak nyöszörgései és lépteik zaja, ami ráadásul visszhangot is ver a márványon. Még is, nincs ki észrevegye őket, így aztán egy pillanatra sem lassítják lépteiket. Szinte keresztül rohannak a fényes báltermen mi most kong az ürességtől, ugyebár mindenki legyen gazdag vagy szegény az utca bálon mulat, majd ki jobbra a nyitott ajtón, hogy ismét egy folyosón találják magukat. Itt sem időznek sokáig, szedik lábukat ahogy tudják, és ezt a megengedhetetlen pimaszságot még a falón lógó festmények s a mellettük strázsáló örök is csak némán figyelik. Hisz egykor ők is ily vakmerőek és meggondolatlanok voltak Szent Iván éjjelén, tán fel is sejlik előttük egy régi kép, melyben ők voltak a fiatalok, ők rohantak ugyanígy.
Finom kattanás jelzi hogy megadta magát az erkély ajtó, ki is dől, de épp csak akkorára hogy kisurranhassanak rajta. Előbb a lány, aztán rántja magával kézen fogva a fiút is, akit már húzna tovább. Ám akárhogy is erőlködik, a fiú valamiért megtorpan, bár sejtése van miért. Mosollyal az ajkán fordul felé, s ahogy megpillantja a felé közeledő arcot, már nem is kérdez, nincs mit. Helyette átadná magát a pillanatnak, tudja hogy bár nem szabad itt és most, de nem számítana most semmi és senki. Halvány fénye a holdnak pont nem elég erős, hogy ne takarja őket, bentről pedig bársony állja a kíváncsiskodó tekinteteket ha akad olyan. Hihetnék egyedül vannak, azonban a cselédek, s a velük hancúrozó Czcibor herceg szintén éjszaka leple alatt kívánják kiélni a vágyaikat, meglehetősen gátlások nélkül. S annyira belefeledkeznek, ki ki a női bájba és az arannyal keretezett nemes arcba, hogy az ide tévedő párt észre sem veszik. Nham nem mintha ez annyira zavarná őket, épp csak a szívük hagy ki egy pillanatra ahogy a hercegre pillantanak, de már sietős léptekkel távoznak is. Persze nem vissza, hanem csak egy újabb lépcső felé ami épp a sötétbe vezet. Viszont lépteik ahogy fokról fokra hágnak még egészen biztosak, egészen míg jobbra nem fordulnak a borostyán mentén. Itt már egyre erőtlenebbek, puhábbak a léptek, mintha csak elfáradtak volna a sok keringőzés után. S ekkor úgy gondolhatnánk, nham mire ez a sok ravaszság, futás és rohanás, ha itt és most a kimerültségtől összesnek? Alváshoz sokkal jobb egy puha baldachin ágy, meg mi egyébhez is társulhatna s lehetne a pár segítségére. De egyáltalán, akarnak ők aludni? Ugyan, elnyúlnak a borostyános falon, egymás karjaiba omolnak hogy a fiú magához szorítsa a lányt, s a lány magához a fiút. Ezért bujdostak, hogy csak övék legyen a pillanat, s a csókos ütközetek végtelen sokasága.

Merengő

Nham utolsó éjszaka jogán, ég veled Győr! Bár nem örökre, hisz iskolám nálad fejezem be, de az igazán csekély menet lesz mindamellett, hogy nálad éltem két évet. Mindenesetre, köszönök mindent. Hisz olyan voltál nekem, mint egy ideális nő. Karcsú, nagy mellekkel, fekete haj koronával és zöld szemekkel. Okos és kedves, ha kell vadmacska, ha kell megértő, a garázsban meg egy luxus autó. Még is, valahogy roppant unalmas, s semmit sem jelentő a számomra. Pedig nem mondhatod rajongtam érted, de ennyi, hogy legyen valami köztünk, nem volt elég. Se gond... szóval Isten veled, s ha ő épp nálad pihen meg s integet nekem te is tedd meg. Azért, el nem felejtelek.