Csöndesen...

Késve bár

Kaptam ilyen továbbadósat Pamacstól.

Szabályok:
- Linkeld be azt az embert a blogodba, aki kipécézett.
- Ossz meg magadról hét dolgot, akár különleges, akár hétköznapi.
- Pécézz ki 7... legyen inkább: 2 embert, nevezd meg és linkeld be őket a blogodba.
- Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukon, hogy ki lettek pécézve1.

1. Azhem már ellőttem, de leírom még egyszer. Bal lábamon a kislábujjam és a mellette lévő közt van egy anyajegyem.
2. Kedvesemen kívül még két szerelmem van. Mici, Fruzsina macija. A másik pedig nem más, mint a szökőkútnál Győrben, a Szent István úton a Lipóti pékségben lévő nő. Olyan 35 körüli lehet, sötét hajú barna szemmel és nagyon gyönyörű. Egyszerűen van benne valami ami azonnal megfog, ahogy rápillantok, szép, nemtom jobban leírni. (mondjuk az üzletből kijőve hangosan nem kellett volna ecsetelni, hogy a mögöttünk lévő lányok mennyire csúnyák. De hát ha az a néni szebb?)
3. Én kérem szépen szeretem a matekot. A rajzokat, a levezetést, ahogy elmagyarázzák mi hogy lesz. Szimplán nem értem az egészet de attól még szeretem…
4. Feladtam, lesz ágyam XD
5. A csoki a mindenem, szinte már-már Gombóc Artúri szinten. Egyedül a csoki torta az, amit ha nem muszáj nem eszek.
6. Megélhetési bűnözővé váltam. A kolesz kemény, s csak a legrátermettebbek maradnak életben, ezért képes vagyok arra, hogy hamis kajajeggyel, vagy a nélkül menjek el enni pl.: gyümölcsleves, joghurt vagy kalács van.
7. Temetőbe akarok menni, csak úgy, sétálni, gondolkozni.

Akik meg írhatnának erre az Rókalyánykám és Mell.

Pamacs, tessék meglessni a boltos nénimet! ^^

Merci ^^

Finom volt ám... :D

Mint bunkó pesti a 4es metrón
lökdös jobbra-balra az őszi szél,
amit már
mondjuk megszoktam, ahogy a falakon
a fizetett politikai hirdetést.
Fel sem tűnik, hisz itt a villamos,
vagyis combino, kombiné, csipkés...
tanga... (micsoda matematikai levezetés)
Na ne már csak néni, meg sok másnapos
aki lóg, ha egyszer nincs jegyre pénz.
Vagy csak leleményes, mint minden magyar,
helyes, ezt teszem én is, aztán szállok.
Oktogon.
Az ég vizes lepedővel betakar.
Magába szív mindent, kínait sem látok.
Csak én vagyok, a bérházak, a fény,
fejem felett az első hó angyalának
lábnyoma...
Képével megyek át a Hősök terén
s később nem értem amiről zagyválnak
körülöttem, mikor haza tartok...
vagy oda amerre a vonat visz.
Se gond.
Én ott legbelül mindent megtartok,
s lejátszom újra és mást és nyisz...

Ádám, értékeld az előbb elhangzott feleletet!
o.O WTF?

Danke

Köszönet a jelölést Zoey, Vera meg Jinbaripöri!

Én nemes egyszerűséggel ennek ellenére nem jelölök senkit. Miért? Mert akik ki vannak linkelve oldalt, azok számomra kreatívak, érdekesek és fontosak, így csak ők érdemlik meg szerintem. Mást meg nem fogok keresgélni, csak hogy jipi, tök jócsi a blogcsid. ^^

Szent Iván éjjelén

A lárma ahogy egyre feljebb és feljebb haladtak a lépcsősoron úgy halkult mögöttük. Mind az emberi ujjongások, gyerekek kacarászása, a zenészek megannyi hangszerének muzsikája egyre csak csöndesebb, alig alig duruzsol a fülükben. Persze még óhatatlanul csiklandozzák orrukat az illatok mik az udvarról szállnak feléjük, de ez is épp csak belepiszkálni tud az egymás mellett andalgókéba. S mindezekkel ellentétben úgy lesz egyre erősebb a szél morajlása, a falak nyöszörgései és lépteik zaja, ami ráadásul visszhangot is ver a márványon. Még is, nincs ki észrevegye őket, így aztán egy pillanatra sem lassítják lépteiket. Szinte keresztül rohannak a fényes báltermen mi most kong az ürességtől, ugyebár mindenki legyen gazdag vagy szegény az utca bálon mulat, majd ki jobbra a nyitott ajtón, hogy ismét egy folyosón találják magukat. Itt sem időznek sokáig, szedik lábukat ahogy tudják, és ezt a megengedhetetlen pimaszságot még a falón lógó festmények s a mellettük strázsáló örök is csak némán figyelik. Hisz egykor ők is ily vakmerőek és meggondolatlanok voltak Szent Iván éjjelén, tán fel is sejlik előttük egy régi kép, melyben ők voltak a fiatalok, ők rohantak ugyanígy.
Finom kattanás jelzi hogy megadta magát az erkély ajtó, ki is dől, de épp csak akkorára hogy kisurranhassanak rajta. Előbb a lány, aztán rántja magával kézen fogva a fiút is, akit már húzna tovább. Ám akárhogy is erőlködik, a fiú valamiért megtorpan, bár sejtése van miért. Mosollyal az ajkán fordul felé, s ahogy megpillantja a felé közeledő arcot, már nem is kérdez, nincs mit. Helyette átadná magát a pillanatnak, tudja hogy bár nem szabad itt és most, de nem számítana most semmi és senki. Halvány fénye a holdnak pont nem elég erős, hogy ne takarja őket, bentről pedig bársony állja a kíváncsiskodó tekinteteket ha akad olyan. Hihetnék egyedül vannak, azonban a cselédek, s a velük hancúrozó Czcibor herceg szintén éjszaka leple alatt kívánják kiélni a vágyaikat, meglehetősen gátlások nélkül. S annyira belefeledkeznek, ki ki a női bájba és az arannyal keretezett nemes arcba, hogy az ide tévedő párt észre sem veszik. Nham nem mintha ez annyira zavarná őket, épp csak a szívük hagy ki egy pillanatra ahogy a hercegre pillantanak, de már sietős léptekkel távoznak is. Persze nem vissza, hanem csak egy újabb lépcső felé ami épp a sötétbe vezet. Viszont lépteik ahogy fokról fokra hágnak még egészen biztosak, egészen míg jobbra nem fordulnak a borostyán mentén. Itt már egyre erőtlenebbek, puhábbak a léptek, mintha csak elfáradtak volna a sok keringőzés után. S ekkor úgy gondolhatnánk, nham mire ez a sok ravaszság, futás és rohanás, ha itt és most a kimerültségtől összesnek? Alváshoz sokkal jobb egy puha baldachin ágy, meg mi egyébhez is társulhatna s lehetne a pár segítségére. De egyáltalán, akarnak ők aludni? Ugyan, elnyúlnak a borostyános falon, egymás karjaiba omolnak hogy a fiú magához szorítsa a lányt, s a lány magához a fiút. Ezért bujdostak, hogy csak övék legyen a pillanat, s a csókos ütközetek végtelen sokasága.

Merengő

Nham utolsó éjszaka jogán, ég veled Győr! Bár nem örökre, hisz iskolám nálad fejezem be, de az igazán csekély menet lesz mindamellett, hogy nálad éltem két évet. Mindenesetre, köszönök mindent. Hisz olyan voltál nekem, mint egy ideális nő. Karcsú, nagy mellekkel, fekete haj koronával és zöld szemekkel. Okos és kedves, ha kell vadmacska, ha kell megértő, a garázsban meg egy luxus autó. Még is, valahogy roppant unalmas, s semmit sem jelentő a számomra. Pedig nem mondhatod rajongtam érted, de ennyi, hogy legyen valami köztünk, nem volt elég. Se gond... szóval Isten veled, s ha ő épp nálad pihen meg s integet nekem te is tedd meg. Azért, el nem felejtelek.

Egy megszelídített róka

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

A kisherceg rókáján kívül száz- meg százezer van a világon, aki ugyanolyan, mint a többi. Az övé sem különb másnak, mint ahogy én sem a Kishercegnek. Viszont, engem is megszelídítettek...
Pedig én akartam szelídíteni, s nem fordítva, mily fura... Így hát először megkerestem a Földet, leültem, vártam, ő aztán magához engedett. Hűvöst nyújtott a szikrázó nyári nap vad sugarai ellen, óvott a téli fagy ellen. De neki nem tudtam adni semmit. Nem küzdhettem égető sugár ellen, nem dacolhattam árvíz ellen... mert egyáltalán nem is engedte...
Így hát tovább mentem, fel az égbe. Megláttam ott a Napot, köszöntem neki, ő meg nekem. Mellé telepedtem, ő ment tovább s én követtem. Óvott a fagy ellen ha ott voltam, segített nem eltévedni a csillagokban. De valahol ott, egyszer csak megakadtam... lemaradtam, s ő csak táncolt és pörgött tova. Egyszer elhalón kiáltok, mire visszanéz, majd ismét így teszek, de ő csak integet és nevet, s a Föld ölelésében arrébb szédeleg.
Odaléptem hát testvéréhez, az Üstököshöz, kihez érve még ha láng is éget, belékapaszkodtam

Ő énekelt, hát én is énekeltem, ha repült a Vénusz mellett, én is szálltam vele... míg nem ujjaim közt kicsúszott keze, megcsúsztam az égen, s ahogy a Nap, úgy az Üstökös is szenvtelen ragyogott tova, én meg zuhantam a vissza, le.
Így jutottam magasból le a mélybe, egy fa alá, tüskés bokrok közé. Bundám tépett, vöröstől mohon itatott, lábam megrogy, puha homokba süllyedek, de megállni volna csak kár.
Másnap Virág alatt ébredem, rózsa az mi felülről néz le rám. Már gyógyult vagyok mikor felpillantok, s beleszippanthatok, ahogy ő is belém. S ekkor azt hittem megtaláltam, reméltem, hogy elértem mindazt amiért az erdőből útra keltem.
Viszont... tudom is miért, de a nagy bódulatból ki-kikacsintok. Este sétálok a fövényben, a homokos parton, az egyik sziklán meg egy szárnyas lányt pillantok. Megtorpanok, de mennék is tovább, míg nem valami egyre csak felé vonz, s ránt magával. Lassan emelem lábam, még is oly hamar ott vagyok, s csak állok előtte dermedten és némán. Ő erre halványan mosolyog, de hang nem hagyja el ajkát, én pedig kétséggel a vállamon vissza megyek Virágomhoz. Valami azonban már nem hagy nyugodni, másnap újra felkeresem, s már közelebb ülök. Harmad nap már együtt sétálunk, másnap futunk a tengerben, aztán az ötödik nap... talán megszelídített, Ő engem? Nem, félre értem, felsóhajtok, mit elmos a szél, a tenger hátán fut el... hátrafordulok és elrohanok, egészen a bokorig, reszketve, fázva, kiráz a hideg, bújok alá, amilyen mélyre csak tudok. Azonban a tövisek egyre csak tépnek, fájdalmasan belém hasítanak... Rózsa Virág nincs tövis nélkül...
Kifulladok, szemem lehunyom, s vár a képzelgéssel vegyes álom. Felemel magához, úgy tart,mint anya a gyermekét és ringat, ringat, miközben előttem a pillanatok filmként leperegnek... Ahogy oldalra fordultam, tán a Napot pillantottam meg, vagy még sem egészen. A lány volt az nem a Nap, kinek fényét beittam szemembe, az ő melegsége volt az mi körüllenget, az ő mosolya szédített, és az ő illata az mi elvette eszemet... És ez egyszer hőssé váltam, több voltam már, mint egyszerű róka, olyanná lettem, akivé másért soha sem. Ez egyszer, mikor igazán akartam, hát megtettem, megérintettem, s immár az övé lettem, ahogy ő is az enyém.

Születésnap

16 éves lettem. Pontosabban egy éve születtem, s jári kevesebb, mint négy nap alatt tanultam meg. Hamarabb tudtam csókolózni, mint hogy ki a nagybátyám, vagy hogy is hívják nagyanyám. Aztán rájöttem, nem vagyok egyedül, volt a jó, a rossz, aztán unalmamban fél isten lettem, de hamar elment a kedvem. Bár még munkába vagyok, s szerelmek meg a szorgalmam is új magasságokba hágott, hercegnővel, testvérrel, álmokkal, egy újabb évvel, de már itt vagyok az igaz valóval. 16 lettem, már majd nem felnőtt. Adaren vagyok, én vagyok.

Mint mindig

Azt tudjuk hogy a nők mazohisták, ez nem újdonság. De hogy a férfiakat is belevigyék a rosszba, az már igen. Történt ugyanis, mint jó Bercsényis, előbb utóbb a 14es buszon kötöttem ki, ami elég szellős volt így kora reggel, megspékelve pár kiskölökkel és idősebb nénikével. Egy négyes helynél is ült a képviseletből, két unokával - szerintem ikrek voltak^^ - s hát nevetgélnek, engem is mosolyra késztetnek, mostanában amúgy is folyton vigyorgok. Egészen addig míg nem egy pillanatra elfordulok a Karmelita templom felé vezető kis utcára, s mire visszafordítom tekintetem a kölkökre, azok verik egymás fejét... de szó szerint, a fiú és a lány is a sajátját ököllel és ezen röhögtek. S ki más lehetne ily elvetemült, hát a kis piszke lyányka... hát nem sok kellett nekem is ahhoz, hogy becsatlakozzam hozzájuk, szigorúan a hangos nevetésbe. Így folytatták folyamatosan és egyre erősebben, egyre hangosabban. Az öreg hölgytől egy egy félmondat, hogy nem kéne ezt, de sokra nem tartotta az ügyet...
Végül leszálltam, várt már az iskola, viszont ma is többet tudtam meg a titokzatos és örökké kiismerhetetlen női nemről, hát éljen... Mire nem jó az iskola?

Művészet és öncsalás

Miért szép ez vagy az a költemény? Mivel is közli velünk a szépséget? Mi a szépségnek a titka és veleje? Ezekre a kérdésekre gyakorlatban könnyebb felelni, mint elméletben. Mindig a tetszésünkre hivatkozunk. A tetszésünk fényénél és lázánál találó érveket is lelünk, melyek segítségével - tárgyilagos formába öltöztetett, gondosan rejtett elfogultsággal - megmagyarázunk egyet-mást, de ezek az érvek annak, akik nem osztozkodott tetszésünkben, többnyire éppoly értethetetlenek, mint maga a tetszésünk s többnyire éppoly kevéssé téríti őt a mi hitünkre, mint maga a művészeti alkotás.
A szépség tudományának van egy íránya, mely Schillertől és Hartmanntól kezdve F- T. Vischerig és Kondrad Langeig azt vallja, hogy a szépség egy eszme látszata és visszfénye, szóval egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra. Mi vagyunk létrehozói, hordozói. Művészi élvezőképességünk is úgy támad, hogy érzékenységünk pörbe száll értelmi bíráló ösztönünkkel. Egy darabig közöttük mozgunk, tétován, mint az inga. A valóság és a káprázat közt lengünk. Aztán a küzdelem a káprázat javára dől el. Ez azonban - hangsúlyozza Konrad Lange - csak akkor történhetik meg, ha bennünk már eleve van némi elfogultság a művészi alkotás mellett. Ilyenkor "tudatos öncsalás"-sal dogozunk. Aki ezt nem előlegezi, az a legnagyobb remekművet sem értheti meg.
Minél többet töprengek a szépség mivoltáról, ennek a fölfogásnak kell igazat adnom.
Erre egy rikító példát hozok föl. Walt Whitman egy kétsoros költeményét, a "Szép asszonyok"-at. Híres, méltán bámulatos vers ez. Minden angol nyelvű versgyűjteményben ott szerepel. Az amerikai költő egyszerűségét, gyermekiségét, gyermetegségét és gyermekségét, szeszélyét, hevét, szenvedélyességét szinte dióhéjban mutatja be. Annak idején én is fölvettem a háromkötetes antológiámba, a "Modern költők"-be. Így szól:
"Asszonyok ülnek, vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal - Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!"
Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, elkacagja magát. Talán kaján jókedvében föl is kiált: "Hát akkor fuss az öregasszonyok után, öleld-csókold ráncos szipirtyóidat és vén csoroszlyáidat, nekem azonban hagyd meg a fiatalokat." Ez a bíráló az egész költeményt sült szamárságnak tartja. Ebben - maga szempontjából - igaza is van. A fiatalasszonyok arca rózsaszín, fogsora hibátlan. Általában szebbej, mint a töpörödött, foghíjas anyókák. De ennek a bírálónak még sincs igaza. Nem úgy közeledett a vershez, ahogy kellett volna. Hiányozott belőle az áhítat, az a "tudatos öncsalás", amely nélkül nincs költészet és nincs olvasó sem. Mihelyt megtalálja ezt, megtalálja azt a hangkulcsot is, mellyel helyesebben olvashatja a szöveget. Akkor egyszerre föltárul majd előtte mélyebb és magasabb, jelképes értelme.
A szépséget nem csak kilószámra mérik. Másképp is lehet azt tekintetni, mint a fodrászműhelyekben s a nemzetközi szépségversenyeken. Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettünk a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség.
A példa - amint jeleztem - talán túlontúl jó. Walt Whitman újító volt, forradalmár. A költészet régi, szokott fogásait elvetette. Magát a füstölgő ősanyagot dobta elénk. De mernék arra vállalkozni, hogy ugyanezt más versekre vonatkozólag is kimutassam, melyek pompás köntösben jelennek meg, ütemeik és rímek gazdag zenei fölszerelésével. Hozzájuk is szükséges a jóindulat, a bizalom, az odaadás. Ezek nélkül megsemmisülnek. Nincs olyan "hatalmas" és "lenyűgöző" vers, mely az olvasót föltétlenül le tuidná venni a lábáról. Végre hiába van előttünk a Csendes-óceán, vagy a Himalája, csak el kell fordulnunk, már nem léteznek számunkra. A csodát az olvasónak akarnia kel. Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a felejes álmot annak, akit a felejező kezel. Legalábbis le kell ülnie, legalábbis azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másiok akarat akar, a szépség: önsugalmazás, egy megvelelő, erre alkalmas ürügy alapján.
Éppen ezért merőben értéktelen minden bírálat, mely kívülről, fölényesen-hetykén vesz szemügyre egy művészi alkotást s előzőleg nem igyekezett ezzel az önsugalmazással a közelébe férkőzni. Az ilyen vírálat nem egy munkát tagad. Magát a művészetet, annak alapelvét tagadja. Az igazi bírálat csak meghatott lehet, csak elfogult a művészet javára, csak áhítatos, de ennek keretén belül természetesen éles és kegyetlen is, csak azt keresheti, hogy egy költeményben mennyiben van meg vagy nincs meg az, amit a költője szándékolt és mennyiben sikerült, vagy nem sikerült neki előmozdítania az olvasó "tudatos öncsalását", mely voltaképp végrehajtja az alkotó végakaratát, megvalósítja sugallatát, tetté váltja az igét.

Kosztolányi Dezső

Én szépnek látok mindent, bármit is csinálsz, meglátom benne azt, ami mögötte van, ami igazán számít
mert én csak ezt érthetem, halandó vagyok. Akit rajzolsz, téged, aki rajzol, s benne magamat, s e találkozások együtt adja együtt mindazt, amit egy műved nyújthat...

Paplan alatt

Dicső nemzeti ünnepünk, éljen, hát inkább Rókalyánykáztam meg fizikáztam helyette. Nem tudom értékelni annyira ezt az eseményt, hisz már tanultam hogy mennyire csak ártott, sem mint hozott hasznot a hazánknak.
Mert hisz fölösleges volt. Gazdaságunk ha lassan is, de fejlődésnek indult, ezáltal a polgári átalakulás a kapitalizmus felé. Erre meg forradalmat csinálunk. Igaz, úgy tűnt szétesik a Birodalom hisz Észak-Itáliában és német területeken is forradalom volt, Bécsben is. De ebbe nem tudtak belegondolni Kossuthék, ugyan mekkora esélye lehet mindennek. Ugyan a nagyhatalmaknak mi haszna lenne megannyi független országból Közép-kelet Európában?
Ráadásul ha sikerülne is a szabadság harcá avanzsált forradalom, ott lett volna megannyi kisebbség, mint a horvátok, szerbek és románok, akik szintén függetlenséget akartak, s harcoltak is legalább nagyobb jogokért a szabadság harc alatt. (szlovákoknál nem igazán jelentkezett ekkor a nacionalista érzés)
S maga Kossuth is vallotta, hogy Magyarországon mindenki magyar, csak nem mindenki beszél úgy... vicces :D
Visszatérve 15.-re, az is egy paródia volt. Hisz a nép nem akart forradalmat, épp csak nem volt jobb elfoglaltságuk aznap, így szívesen hallgatták Petőfiéket. Akik még egy nyomtatni sem tudtak volna, ha Landerernek nem "kéri' őket" hogy akkor foglalják le a nyomdát :D Táncsicsról meg azután sem hallottunk sokat...
Nos szó mi szó, azon kívül hogy csak újabb döfést adtunk országunknak akkor, hogy nem Széchenyi politikáját hanem Kossuthét választottuk, egy vitathatatlan. Legalább valami féle egysége lett az országnak, ami kissé ironikus, de hát... :)

Nem csak ma

Nem lehet elég

Köszönni léted,
elkapni pillantásod,
érezni érintésed,
eleven álmom!

Csodálni megértésed,
vágyni mosolyod,
meleg ölelésed,
forró csókod!

Köszönni az életet,
a családi fészket,
köszönni Istennek

nem lehet eléggé nektek,
hogy éltek a hálátlanoknak,
köztük nekem.

Nem több apró csörrenés,
amint levernek egy poharat
s esik millió darabra mi
egykor egy volt, fénytől
csillogón, vigyázz, az megvághat!

Mi a fenét akarsz vele?
Semmire sem jó az inmár,
még ha igaz kristály is, vagy
alkothatta művész keze,
vesd szemétbe már!

Csupán ennyi maradt,
vidám éjszakák, esküvők,
ölelkezések, rég nem látott
testvérek, emlékek...
Ím eltört egy kereszt előtt.

Borát a poros szőnyeg issza,
szívja mohon az utolsó cseppig,
de semmi sem vész kárba,
csonka teste fölött gyűrűs kéz,
s már van ki felette verekszik.

Mondják érte, pedig egyet gondolnak
igen, végre vége.
Újat vesznek hát kézbe, szebbet,
ragyogóbbat... szürkébbet.
A töröttet pedig rakják félre,

azt pedig a kosz elnyeli,
nem marad más a végére,
csak apró vágások jutnak
azoknak, kik sováran nyúltak érte.
Kevés szilánk fúródott csak mélyre.

Ádám a földön

Árnyjárós erdő mélyén, nyár este
Szűztiszta égen fényes csillagok
Alatta Holdfényben fürösztött tisztáson
Roppant máglya ég, hegedű szól a vállon
Bebújva kövek alá, emberi fülbe
Lányok és ifjak táncolnak körbe körbe,
Mezítláb a virágon nesztelen, meztelen
Míg öregek ülnek le a lapos köre.
Egykor ők is így táncoltak,
egyik lánytól, fiútól a másikhoz,
de már elfáradtak, gyermekeik töltik be
Most ők néznek először a szerelembe szembe.

Rég is ily este volt, első békében.
Már nem volt mi leigázza őket,
Természet tomboló viharai, sem ellenséges népek
Sokszor áztatott vérben kardjai.
Megjárták a síralom útját,
kínköves poklok poklát
de vált-vált vetve kiállták a próbát
Mindenük meglett hát mit egy ember kérhet,
ételt, italt, gyermeket,
s azóta is köszönik megannyi égi lénynek
áldják az ős szellemet.
Így volt már több emberöltönyi ideje,
adták egymásnak a tudást szájról szájra, szerszámot kézről kézre. Dalokat, meséket, legendás sárkányöléseket...
Ringatva álomba a dedet, ha már várta az álom.

Együtt örülnek, velük már a vad,
A tündöklő Hold dalukra dagad,
míg nem reggel lesz, s múlik az éjszaka,
jön az öregeket hívó angyal szava...
Ők felállnak, vissza nem nézve
lépnek az erdő hívogató sűrűjébe
Eltünnek, ekkor hozza Nap a gyermeket,
s aki tegnap táncolt, ma szánt, arat és vet,
ahogy elöttük sok ezrek vágyai
az élet fájdalmai had adassék meg mind neki.

Feathers......

Felnézek... az ég magas... apró folt- imbolyogva arcomra hull a magasból megperzselt tollam. Tűnődve nézem...fehér volt... most szürke... bőrömre penge csíkot égetve idézi az eget kettészelő Holdat.
Olyan lágyan suhannak a könnyű felhők... nem olyan régen velük suhantam... most is szárnyalnék...de még mindig fáj, hátamon törött szárnyaim véres csonkja...
Egy fodros kis bárányfelhővel játszottam, s egek vastag rétegén át, a földre letekintettem én. Sokszor bámultam, vágyódva a zöld legelőket, tavaszi párákat, kristályszín hegyi forrást, égtükör tengereket, s bámultam őt is... magányos volt... mindig.
Gyakran nézett fel az égre, át puha felhőkön, tekintetével átfúrva még a galaxist is.. csak engem nem látott meg soha...
Nap- nap után egyre lejjebb ereszkedtem... tilos volt a Földre mennem, mégis, egyre közelebb értem... pár nap múlva csupasz lábujjaim érintették a talajt- csiklandoztak a fűszálak. Egy hétre rá követtem minden lépését, megráztam neki az almafát, kagylót gyűjtöttem neki a parton. Mellette ültem, mikor a nap nyugodni tért a sziklás vonulaton...
S vártam...vártam, hogy végre észre vegyen... kék szemeivel a távolba révedt, csillagok millióit láttam bennük... Könnyem kicsordult, behunytam szemeim. Szárnyaim kitártam, felröppenő testem alól légbe emelkedett ezernyi könnyed virág... egy angyal lélegzete volt ez csupán...
Másnap ismét meglátogattam... tudtam, egyre kevesebb időm van. A mezőn sétált, egyedül, ismét, de mintha boldogabb lett volna... Egy tollat őrzött, fehéret...az enyémet... mosolyogtam. Tudtam, hogy végem van. Elé léptem, karom kinyújtottam. Ujjaimmal lágyan megérintettem. A szemébe néztem...s szemeiben megláttam önmagam... ő sírt...én mosolyogtam.

Egy pillanat volt csupán... engem visszarántott az Ég, őt magához láncolta a Föld.
Megszegtem a törvényt... beleszerettem egy halandóba... elhagytam az Eget, s hagytam, nem, vágytam, hogy lásson. Megfosztottak szárnyaimtól.. ember lettem... most itt fekszem.. Magas fűben, virágszagú légben...

Apró folt... imbolyogva kezembe hulló vakító fehér toll...az övé... felnézek- suhanó felhők...s én könnyezve mosolygok...

Egyedül járok, szürke minden, nem kell sovány ebédem sem... minek, hisz fölösleges az nekem... de egyszer csak valami halvány fényt látok az égen, ami gyorsan eltűnik a messzeségben... Ahogy vele együtt eltűnt a nap is, kit este követi sötétben köpenyében, s ismét üres bennem minden.

Sokáig csak a semmi társam, azonban váratlanul újra felragyog, de ahogy jött, üstökösként lángol tova, majd halvány pont lesz a hideg télben, képzeletem közt csillog tovább. De én csak megyek előre, s hiszem, talán, mégis van egy csöppnyi reménységem... mélyen magamba zárom-e kis csodát. Gyakran nézek fel az égre, keresve kumuluszok piszkos sokaságán, áthatolva időn s, téren, mindhiába... őt azonban sehol nem lelem...

Ekkor feladnám, talán hiú volt ábrándom, magányomon egy öreg ráncos fával osztozom... Így végzem én is, öregen s megtörten? Neked is volt valakid, ne hazudj nekem... de hisz tudom én, hogy vágyódni egy angyal után elképzelhetetlen, egészen addig még elém a földre nem száll, hihetetlen. Azt hiszem káprázik szemem, tökéletesebbet Isten nála nem teremthetett, álmodni sem tudtam, s nem fogok soha szebbet. Most már nem is kell, hisz itt van velem, újra lángol a nap, fénylény ő, megfoghatatlan tündöklés... ő, kinek hangjából madarak születnek, szárnycsapásaitól virágba borulnak a kopár kövek, tekintete fénytengerében úszik a rét, a part, minden... a szívem... a szívem, ami majd megszakad mikor elszáll innen, egyedül maradtam ismételten, s neki csak bennem és öklömbe szorított tollában élt tovább ragyogása... hát csak ennyi lett volna a leírhatatlan csoda, végre mikor érzékelhető lenne, foszlik el, mielőtt megérinthettem volna?
De nem hagyott el, én ostoba, majdnem eszem vesztem... tévedtem, hisz másnap ismét eljött hozzám. Magányom már ismét tova, boldogságom az ő képében visszatér nyomban... elém lépett s megérintett, azonnal perzselő tűz égette el énemet. Ő mosolygott, szememből könnyek bukfenceztek elő, létezhet hát ilyen? Akarom, csak ennyi kell nekem...

Ennyi volt, hirtelen ért véget. Szétmarcangolt testem a mélybe veszett, kitépték belőle lelkemet. Most már én szárnyalok, egyedül az égen, csillagok s napok közt, mosolyogva a bölcsek felé, kik nyers tudásban látnak csak értelmet, el sem tudják hinni, nem hogy képzelni, milyen az ha a szív valakit szerethet.

Az ő helyébe léptem csak, senkinek érzem hozzá képest magam. Nem bírom, nem is akarom, ha valaha is kaptam, isteni mivoltom érte megtagadom. Fekete szárnyaimon milliárd csillagok, éjjel-nappal, csak az ő nyomában vagyok. Követem suttogó szélben, árnyékot nyújtó fa levelei közt, meztelen testet ölelő tiszta vízben. S bár meg nem érinthetem, mégis magamnak érzem.


Csak pár dologra gondoltam, hogy érdemes legyen arra hogy áthozzam. Ez a kettő lett, előbb Luna írása, majd az karcolatom.

Dolgok... itt is

Reggel, eső, szél, angyalok, égiek, mosoly, szépség, szeretet, szerelem, dallamok, testvérek, csönd, hegyek, séta, öléls, pokróc, nyúúú, levelek, csíklandozó meleg, apró fények, este.

A labdát Lunus megtartom :)