- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
A kisherceg rókáján kívül száz- meg százezer van a világon, aki ugyanolyan, mint a többi. Az övé sem különb másnak, mint ahogy én sem a Kishercegnek. Viszont, engem is megszelídítettek...
Pedig én akartam szelídíteni, s nem fordítva, mily fura... Így hát először megkerestem a Földet, leültem, vártam, ő aztán magához engedett. Hűvöst nyújtott a szikrázó nyári nap vad sugarai ellen, óvott a téli fagy ellen. De neki nem tudtam adni semmit. Nem küzdhettem égető sugár ellen, nem dacolhattam árvíz ellen... mert egyáltalán nem is engedte...
Így hát tovább mentem, fel az égbe. Megláttam ott a Napot, köszöntem neki, ő meg nekem. Mellé telepedtem, ő ment tovább s én követtem. Óvott a fagy ellen ha ott voltam, segített nem eltévedni a csillagokban. De valahol ott, egyszer csak megakadtam... lemaradtam, s ő csak táncolt és pörgött tova. Egyszer elhalón kiáltok, mire visszanéz, majd ismét így teszek, de ő csak integet és nevet, s a Föld ölelésében arrébb szédeleg.
Odaléptem hát testvéréhez, az Üstököshöz, kihez érve még ha láng is éget, belékapaszkodtam
Ő énekelt, hát én is énekeltem, ha repült a Vénusz mellett, én is szálltam vele... míg nem ujjaim közt kicsúszott keze, megcsúsztam az égen, s ahogy a Nap, úgy az Üstökös is szenvtelen ragyogott tova, én meg zuhantam a vissza, le.
Így jutottam magasból le a mélybe, egy fa alá, tüskés bokrok közé. Bundám tépett, vöröstől mohon itatott, lábam megrogy, puha homokba süllyedek, de megállni volna csak kár.
Másnap Virág alatt ébredem, rózsa az mi felülről néz le rám. Már gyógyult vagyok mikor felpillantok, s beleszippanthatok, ahogy ő is belém. S ekkor azt hittem megtaláltam, reméltem, hogy elértem mindazt amiért az erdőből útra keltem.
Viszont... tudom is miért, de a nagy bódulatból ki-kikacsintok. Este sétálok a fövényben, a homokos parton, az egyik sziklán meg egy szárnyas lányt pillantok. Megtorpanok, de mennék is tovább, míg nem valami egyre csak felé vonz, s ránt magával. Lassan emelem lábam, még is oly hamar ott vagyok, s csak állok előtte dermedten és némán. Ő erre halványan mosolyog, de hang nem hagyja el ajkát, én pedig kétséggel a vállamon vissza megyek Virágomhoz. Valami azonban már nem hagy nyugodni, másnap újra felkeresem, s már közelebb ülök. Harmad nap már együtt sétálunk, másnap futunk a tengerben, aztán az ötödik nap... talán megszelídített, Ő engem? Nem, félre értem, felsóhajtok, mit elmos a szél, a tenger hátán fut el... hátrafordulok és elrohanok, egészen a bokorig, reszketve, fázva, kiráz a hideg, bújok alá, amilyen mélyre csak tudok. Azonban a tövisek egyre csak tépnek, fájdalmasan belém hasítanak... Rózsa Virág nincs tövis nélkül...
Kifulladok, szemem lehunyom, s vár a képzelgéssel vegyes álom. Felemel magához, úgy tart,mint anya a gyermekét és ringat, ringat, miközben előttem a pillanatok filmként leperegnek... Ahogy oldalra fordultam, tán a Napot pillantottam meg, vagy még sem egészen. A lány volt az nem a Nap, kinek fényét beittam szemembe, az ő melegsége volt az mi körüllenget, az ő mosolya szédített, és az ő illata az mi elvette eszemet... És ez egyszer hőssé váltam, több voltam már, mint egyszerű róka, olyanná lettem, akivé másért soha sem. Ez egyszer, mikor igazán akartam, hát megtettem, megérintettem, s immár az övé lettem, ahogy ő is az enyém.
