Pokróc barlang

Nem több apró csörrenés,
amint levernek egy poharat
s esik millió darabra mi
egykor egy volt, fénytől
csillogón, vigyázz, az megvághat!

Mi a fenét akarsz vele?
Semmire sem jó az inmár,
még ha igaz kristály is, vagy
alkothatta művész keze,
vesd szemétbe már!

Csupán ennyi maradt,
vidám éjszakák, esküvők,
ölelkezések, rég nem látott
testvérek, emlékek...
Ím eltört egy kereszt előtt.

Borát a poros szőnyeg issza,
szívja mohon az utolsó cseppig,
de semmi sem vész kárba,
csonka teste fölött gyűrűs kéz,
s már van ki felette verekszik.

Mondják érte, pedig egyet gondolnak
igen, végre vége.
Újat vesznek hát kézbe, szebbet,
ragyogóbbat... szürkébbet.
A töröttet pedig rakják félre,

azt pedig a kosz elnyeli,
nem marad más a végére,
csak apró vágások jutnak
azoknak, kik sováran nyúltak érte.
Kevés szilánk fúródott csak mélyre.