Ádám a földön

Árnyjárós erdő mélyén, nyár este
Szűztiszta égen fényes csillagok
Alatta Holdfényben fürösztött tisztáson
Roppant máglya ég, hegedű szól a vállon
Bebújva kövek alá, emberi fülbe
Lányok és ifjak táncolnak körbe körbe,
Mezítláb a virágon nesztelen, meztelen
Míg öregek ülnek le a lapos köre.
Egykor ők is így táncoltak,
egyik lánytól, fiútól a másikhoz,
de már elfáradtak, gyermekeik töltik be
Most ők néznek először a szerelembe szembe.

Rég is ily este volt, első békében.
Már nem volt mi leigázza őket,
Természet tomboló viharai, sem ellenséges népek
Sokszor áztatott vérben kardjai.
Megjárták a síralom útját,
kínköves poklok poklát
de vált-vált vetve kiállták a próbát
Mindenük meglett hát mit egy ember kérhet,
ételt, italt, gyermeket,
s azóta is köszönik megannyi égi lénynek
áldják az ős szellemet.
Így volt már több emberöltönyi ideje,
adták egymásnak a tudást szájról szájra, szerszámot kézről kézre. Dalokat, meséket, legendás sárkányöléseket...
Ringatva álomba a dedet, ha már várta az álom.

Együtt örülnek, velük már a vad,
A tündöklő Hold dalukra dagad,
míg nem reggel lesz, s múlik az éjszaka,
jön az öregeket hívó angyal szava...
Ők felállnak, vissza nem nézve
lépnek az erdő hívogató sűrűjébe
Eltünnek, ekkor hozza Nap a gyermeket,
s aki tegnap táncolt, ma szánt, arat és vet,
ahogy elöttük sok ezrek vágyai
az élet fájdalmai had adassék meg mind neki.