Feathers......

Felnézek... az ég magas... apró folt- imbolyogva arcomra hull a magasból megperzselt tollam. Tűnődve nézem...fehér volt... most szürke... bőrömre penge csíkot égetve idézi az eget kettészelő Holdat.
Olyan lágyan suhannak a könnyű felhők... nem olyan régen velük suhantam... most is szárnyalnék...de még mindig fáj, hátamon törött szárnyaim véres csonkja...
Egy fodros kis bárányfelhővel játszottam, s egek vastag rétegén át, a földre letekintettem én. Sokszor bámultam, vágyódva a zöld legelőket, tavaszi párákat, kristályszín hegyi forrást, égtükör tengereket, s bámultam őt is... magányos volt... mindig.
Gyakran nézett fel az égre, át puha felhőkön, tekintetével átfúrva még a galaxist is.. csak engem nem látott meg soha...
Nap- nap után egyre lejjebb ereszkedtem... tilos volt a Földre mennem, mégis, egyre közelebb értem... pár nap múlva csupasz lábujjaim érintették a talajt- csiklandoztak a fűszálak. Egy hétre rá követtem minden lépését, megráztam neki az almafát, kagylót gyűjtöttem neki a parton. Mellette ültem, mikor a nap nyugodni tért a sziklás vonulaton...
S vártam...vártam, hogy végre észre vegyen... kék szemeivel a távolba révedt, csillagok millióit láttam bennük... Könnyem kicsordult, behunytam szemeim. Szárnyaim kitártam, felröppenő testem alól légbe emelkedett ezernyi könnyed virág... egy angyal lélegzete volt ez csupán...
Másnap ismét meglátogattam... tudtam, egyre kevesebb időm van. A mezőn sétált, egyedül, ismét, de mintha boldogabb lett volna... Egy tollat őrzött, fehéret...az enyémet... mosolyogtam. Tudtam, hogy végem van. Elé léptem, karom kinyújtottam. Ujjaimmal lágyan megérintettem. A szemébe néztem...s szemeiben megláttam önmagam... ő sírt...én mosolyogtam.

Egy pillanat volt csupán... engem visszarántott az Ég, őt magához láncolta a Föld.
Megszegtem a törvényt... beleszerettem egy halandóba... elhagytam az Eget, s hagytam, nem, vágytam, hogy lásson. Megfosztottak szárnyaimtól.. ember lettem... most itt fekszem.. Magas fűben, virágszagú légben...

Apró folt... imbolyogva kezembe hulló vakító fehér toll...az övé... felnézek- suhanó felhők...s én könnyezve mosolygok...

Egyedül járok, szürke minden, nem kell sovány ebédem sem... minek, hisz fölösleges az nekem... de egyszer csak valami halvány fényt látok az égen, ami gyorsan eltűnik a messzeségben... Ahogy vele együtt eltűnt a nap is, kit este követi sötétben köpenyében, s ismét üres bennem minden.

Sokáig csak a semmi társam, azonban váratlanul újra felragyog, de ahogy jött, üstökösként lángol tova, majd halvány pont lesz a hideg télben, képzeletem közt csillog tovább. De én csak megyek előre, s hiszem, talán, mégis van egy csöppnyi reménységem... mélyen magamba zárom-e kis csodát. Gyakran nézek fel az égre, keresve kumuluszok piszkos sokaságán, áthatolva időn s, téren, mindhiába... őt azonban sehol nem lelem...

Ekkor feladnám, talán hiú volt ábrándom, magányomon egy öreg ráncos fával osztozom... Így végzem én is, öregen s megtörten? Neked is volt valakid, ne hazudj nekem... de hisz tudom én, hogy vágyódni egy angyal után elképzelhetetlen, egészen addig még elém a földre nem száll, hihetetlen. Azt hiszem káprázik szemem, tökéletesebbet Isten nála nem teremthetett, álmodni sem tudtam, s nem fogok soha szebbet. Most már nem is kell, hisz itt van velem, újra lángol a nap, fénylény ő, megfoghatatlan tündöklés... ő, kinek hangjából madarak születnek, szárnycsapásaitól virágba borulnak a kopár kövek, tekintete fénytengerében úszik a rét, a part, minden... a szívem... a szívem, ami majd megszakad mikor elszáll innen, egyedül maradtam ismételten, s neki csak bennem és öklömbe szorított tollában élt tovább ragyogása... hát csak ennyi lett volna a leírhatatlan csoda, végre mikor érzékelhető lenne, foszlik el, mielőtt megérinthettem volna?
De nem hagyott el, én ostoba, majdnem eszem vesztem... tévedtem, hisz másnap ismét eljött hozzám. Magányom már ismét tova, boldogságom az ő képében visszatér nyomban... elém lépett s megérintett, azonnal perzselő tűz égette el énemet. Ő mosolygott, szememből könnyek bukfenceztek elő, létezhet hát ilyen? Akarom, csak ennyi kell nekem...

Ennyi volt, hirtelen ért véget. Szétmarcangolt testem a mélybe veszett, kitépték belőle lelkemet. Most már én szárnyalok, egyedül az égen, csillagok s napok közt, mosolyogva a bölcsek felé, kik nyers tudásban látnak csak értelmet, el sem tudják hinni, nem hogy képzelni, milyen az ha a szív valakit szerethet.

Az ő helyébe léptem csak, senkinek érzem hozzá képest magam. Nem bírom, nem is akarom, ha valaha is kaptam, isteni mivoltom érte megtagadom. Fekete szárnyaimon milliárd csillagok, éjjel-nappal, csak az ő nyomában vagyok. Követem suttogó szélben, árnyékot nyújtó fa levelei közt, meztelen testet ölelő tiszta vízben. S bár meg nem érinthetem, mégis magamnak érzem.


Csak pár dologra gondoltam, hogy érdemes legyen arra hogy áthozzam. Ez a kettő lett, előbb Luna írása, majd az karcolatom.