A lárma ahogy egyre feljebb és feljebb haladtak a lépcsősoron úgy halkult mögöttük. Mind az emberi ujjongások, gyerekek kacarászása, a zenészek megannyi hangszerének muzsikája egyre csak csöndesebb, alig alig duruzsol a fülükben. Persze még óhatatlanul csiklandozzák orrukat az illatok mik az udvarról szállnak feléjük, de ez is épp csak belepiszkálni tud az egymás mellett andalgókéba. S mindezekkel ellentétben úgy lesz egyre erősebb a szél morajlása, a falak nyöszörgései és lépteik zaja, ami ráadásul visszhangot is ver a márványon. Még is, nincs ki észrevegye őket, így aztán egy pillanatra sem lassítják lépteiket. Szinte keresztül rohannak a fényes báltermen mi most kong az ürességtől, ugyebár mindenki legyen gazdag vagy szegény az utca bálon mulat, majd ki jobbra a nyitott ajtón, hogy ismét egy folyosón találják magukat. Itt sem időznek sokáig, szedik lábukat ahogy tudják, és ezt a megengedhetetlen pimaszságot még a falón lógó festmények s a mellettük strázsáló örök is csak némán figyelik. Hisz egykor ők is ily vakmerőek és meggondolatlanok voltak Szent Iván éjjelén, tán fel is sejlik előttük egy régi kép, melyben ők voltak a fiatalok, ők rohantak ugyanígy.
Finom kattanás jelzi hogy megadta magát az erkély ajtó, ki is dől, de épp csak akkorára hogy kisurranhassanak rajta. Előbb a lány, aztán rántja magával kézen fogva a fiút is, akit már húzna tovább. Ám akárhogy is erőlködik, a fiú valamiért megtorpan, bár sejtése van miért. Mosollyal az ajkán fordul felé, s ahogy megpillantja a felé közeledő arcot, már nem is kérdez, nincs mit. Helyette átadná magát a pillanatnak, tudja hogy bár nem szabad itt és most, de nem számítana most semmi és senki. Halvány fénye a holdnak pont nem elég erős, hogy ne takarja őket, bentről pedig bársony állja a kíváncsiskodó tekinteteket ha akad olyan. Hihetnék egyedül vannak, azonban a cselédek, s a velük hancúrozó Czcibor herceg szintén éjszaka leple alatt kívánják kiélni a vágyaikat, meglehetősen gátlások nélkül. S annyira belefeledkeznek, ki ki a női bájba és az arannyal keretezett nemes arcba, hogy az ide tévedő párt észre sem veszik. Nham nem mintha ez annyira zavarná őket, épp csak a szívük hagy ki egy pillanatra ahogy a hercegre pillantanak, de már sietős léptekkel távoznak is. Persze nem vissza, hanem csak egy újabb lépcső felé ami épp a sötétbe vezet. Viszont lépteik ahogy fokról fokra hágnak még egészen biztosak, egészen míg jobbra nem fordulnak a borostyán mentén. Itt már egyre erőtlenebbek, puhábbak a léptek, mintha csak elfáradtak volna a sok keringőzés után. S ekkor úgy gondolhatnánk, nham mire ez a sok ravaszság, futás és rohanás, ha itt és most a kimerültségtől összesnek? Alváshoz sokkal jobb egy puha baldachin ágy, meg mi egyébhez is társulhatna s lehetne a pár segítségére. De egyáltalán, akarnak ők aludni? Ugyan, elnyúlnak a borostyános falon, egymás karjaiba omolnak hogy a fiú magához szorítsa a lányt, s a lány magához a fiút. Ezért bujdostak, hogy csak övék legyen a pillanat, s a csókos ütközetek végtelen sokasága.
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
A kisherceg rókáján kívül száz- meg százezer van a világon, aki ugyanolyan, mint a többi. Az övé sem különb másnak, mint ahogy én sem a Kishercegnek. Viszont, engem is megszelídítettek...
Pedig én akartam szelídíteni, s nem fordítva, mily fura... Így hát először megkerestem a Földet, leültem, vártam, ő aztán magához engedett. Hűvöst nyújtott a szikrázó nyári nap vad sugarai ellen, óvott a téli fagy ellen. De neki nem tudtam adni semmit. Nem küzdhettem égető sugár ellen, nem dacolhattam árvíz ellen... mert egyáltalán nem is engedte...
Így hát tovább mentem, fel az égbe. Megláttam ott a Napot, köszöntem neki, ő meg nekem. Mellé telepedtem, ő ment tovább s én követtem. Óvott a fagy ellen ha ott voltam, segített nem eltévedni a csillagokban. De valahol ott, egyszer csak megakadtam... lemaradtam, s ő csak táncolt és pörgött tova. Egyszer elhalón kiáltok, mire visszanéz, majd ismét így teszek, de ő csak integet és nevet, s a Föld ölelésében arrébb szédeleg.
Odaléptem hát testvéréhez, az Üstököshöz, kihez érve még ha láng is éget, belékapaszkodtam
Ő énekelt, hát én is énekeltem, ha repült a Vénusz mellett, én is szálltam vele... míg nem ujjaim közt kicsúszott keze, megcsúsztam az égen, s ahogy a Nap, úgy az Üstökös is szenvtelen ragyogott tova, én meg zuhantam a vissza, le.
Így jutottam magasból le a mélybe, egy fa alá, tüskés bokrok közé. Bundám tépett, vöröstől mohon itatott, lábam megrogy, puha homokba süllyedek, de megállni volna csak kár.
Másnap Virág alatt ébredem, rózsa az mi felülről néz le rám. Már gyógyult vagyok mikor felpillantok, s beleszippanthatok, ahogy ő is belém. S ekkor azt hittem megtaláltam, reméltem, hogy elértem mindazt amiért az erdőből útra keltem.
Viszont... tudom is miért, de a nagy bódulatból ki-kikacsintok. Este sétálok a fövényben, a homokos parton, az egyik sziklán meg egy szárnyas lányt pillantok. Megtorpanok, de mennék is tovább, míg nem valami egyre csak felé vonz, s ránt magával. Lassan emelem lábam, még is oly hamar ott vagyok, s csak állok előtte dermedten és némán. Ő erre halványan mosolyog, de hang nem hagyja el ajkát, én pedig kétséggel a vállamon vissza megyek Virágomhoz. Valami azonban már nem hagy nyugodni, másnap újra felkeresem, s már közelebb ülök. Harmad nap már együtt sétálunk, másnap futunk a tengerben, aztán az ötödik nap... talán megszelídített, Ő engem? Nem, félre értem, felsóhajtok, mit elmos a szél, a tenger hátán fut el... hátrafordulok és elrohanok, egészen a bokorig, reszketve, fázva, kiráz a hideg, bújok alá, amilyen mélyre csak tudok. Azonban a tövisek egyre csak tépnek, fájdalmasan belém hasítanak... Rózsa Virág nincs tövis nélkül...
Kifulladok, szemem lehunyom, s vár a képzelgéssel vegyes álom. Felemel magához, úgy tart,mint anya a gyermekét és ringat, ringat, miközben előttem a pillanatok filmként leperegnek... Ahogy oldalra fordultam, tán a Napot pillantottam meg, vagy még sem egészen. A lány volt az nem a Nap, kinek fényét beittam szemembe, az ő melegsége volt az mi körüllenget, az ő mosolya szédített, és az ő illata az mi elvette eszemet... És ez egyszer hőssé váltam, több voltam már, mint egyszerű róka, olyanná lettem, akivé másért soha sem. Ez egyszer, mikor igazán akartam, hát megtettem, megérintettem, s immár az övé lettem, ahogy ő is az enyém.
16 éves lettem. Pontosabban egy éve születtem, s jári kevesebb, mint négy nap alatt tanultam meg. Hamarabb tudtam csókolózni, mint hogy ki a nagybátyám, vagy hogy is hívják nagyanyám. Aztán rájöttem, nem vagyok egyedül, volt a jó, a rossz, aztán unalmamban fél isten lettem, de hamar elment a kedvem. Bár még munkába vagyok, s szerelmek meg a szorgalmam is új magasságokba hágott, hercegnővel, testvérrel, álmokkal, egy újabb évvel, de már itt vagyok az igaz valóval. 16 lettem, már majd nem felnőtt. Adaren vagyok, én vagyok.
Miért szép ez vagy az a költemény? Mivel is közli velünk a szépséget? Mi a szépségnek a titka és veleje? Ezekre a kérdésekre gyakorlatban könnyebb felelni, mint elméletben. Mindig a tetszésünkre hivatkozunk. A tetszésünk fényénél és lázánál találó érveket is lelünk, melyek segítségével - tárgyilagos formába öltöztetett, gondosan rejtett elfogultsággal - megmagyarázunk egyet-mást, de ezek az érvek annak, akik nem osztozkodott tetszésünkben, többnyire éppoly értethetetlenek, mint maga a tetszésünk s többnyire éppoly kevéssé téríti őt a mi hitünkre, mint maga a művészeti alkotás.
A szépség tudományának van egy íránya, mely Schillertől és Hartmanntól kezdve F- T. Vischerig és Kondrad Langeig azt vallja, hogy a szépség egy eszme látszata és visszfénye, szóval egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra. Mi vagyunk létrehozói, hordozói. Művészi élvezőképességünk is úgy támad, hogy érzékenységünk pörbe száll értelmi bíráló ösztönünkkel. Egy darabig közöttük mozgunk, tétován, mint az inga. A valóság és a káprázat közt lengünk. Aztán a küzdelem a káprázat javára dől el. Ez azonban - hangsúlyozza Konrad Lange - csak akkor történhetik meg, ha bennünk már eleve van némi elfogultság a művészi alkotás mellett. Ilyenkor "tudatos öncsalás"-sal dogozunk. Aki ezt nem előlegezi, az a legnagyobb remekművet sem értheti meg.
Minél többet töprengek a szépség mivoltáról, ennek a fölfogásnak kell igazat adnom.
Erre egy rikító példát hozok föl. Walt Whitman egy kétsoros költeményét, a "Szép asszonyok"-at. Híres, méltán bámulatos vers ez. Minden angol nyelvű versgyűjteményben ott szerepel. Az amerikai költő egyszerűségét, gyermekiségét, gyermetegségét és gyermekségét, szeszélyét, hevét, szenvedélyességét szinte dióhéjban mutatja be. Annak idején én is fölvettem a háromkötetes antológiámba, a "Modern költők"-be. Így szól:
"Asszonyok ülnek, vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal - Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!"
Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, elkacagja magát. Talán kaján jókedvében föl is kiált: "Hát akkor fuss az öregasszonyok után, öleld-csókold ráncos szipirtyóidat és vén csoroszlyáidat, nekem azonban hagyd meg a fiatalokat." Ez a bíráló az egész költeményt sült szamárságnak tartja. Ebben - maga szempontjából - igaza is van. A fiatalasszonyok arca rózsaszín, fogsora hibátlan. Általában szebbej, mint a töpörödött, foghíjas anyókák. De ennek a bírálónak még sincs igaza. Nem úgy közeledett a vershez, ahogy kellett volna. Hiányozott belőle az áhítat, az a "tudatos öncsalás", amely nélkül nincs költészet és nincs olvasó sem. Mihelyt megtalálja ezt, megtalálja azt a hangkulcsot is, mellyel helyesebben olvashatja a szöveget. Akkor egyszerre föltárul majd előtte mélyebb és magasabb, jelképes értelme.
A szépséget nem csak kilószámra mérik. Másképp is lehet azt tekintetni, mint a fodrászműhelyekben s a nemzetközi szépségversenyeken. Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettünk a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség.
A példa - amint jeleztem - talán túlontúl jó. Walt Whitman újító volt, forradalmár. A költészet régi, szokott fogásait elvetette. Magát a füstölgő ősanyagot dobta elénk. De mernék arra vállalkozni, hogy ugyanezt más versekre vonatkozólag is kimutassam, melyek pompás köntösben jelennek meg, ütemeik és rímek gazdag zenei fölszerelésével. Hozzájuk is szükséges a jóindulat, a bizalom, az odaadás. Ezek nélkül megsemmisülnek. Nincs olyan "hatalmas" és "lenyűgöző" vers, mely az olvasót föltétlenül le tuidná venni a lábáról. Végre hiába van előttünk a Csendes-óceán, vagy a Himalája, csak el kell fordulnunk, már nem léteznek számunkra. A csodát az olvasónak akarnia kel. Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a felejes álmot annak, akit a felejező kezel. Legalábbis le kell ülnie, legalábbis azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másiok akarat akar, a szépség: önsugalmazás, egy megvelelő, erre alkalmas ürügy alapján.
Éppen ezért merőben értéktelen minden bírálat, mely kívülről, fölényesen-hetykén vesz szemügyre egy művészi alkotást s előzőleg nem igyekezett ezzel az önsugalmazással a közelébe férkőzni. Az ilyen vírálat nem egy munkát tagad. Magát a művészetet, annak alapelvét tagadja. Az igazi bírálat csak meghatott lehet, csak elfogult a művészet javára, csak áhítatos, de ennek keretén belül természetesen éles és kegyetlen is, csak azt keresheti, hogy egy költeményben mennyiben van meg vagy nincs meg az, amit a költője szándékolt és mennyiben sikerült, vagy nem sikerült neki előmozdítania az olvasó "tudatos öncsalását", mely voltaképp végrehajtja az alkotó végakaratát, megvalósítja sugallatát, tetté váltja az igét.
Én szépnek látok mindent, bármit is csinálsz, meglátom benne azt, ami mögötte van, ami igazán számít
mert én csak ezt érthetem, halandó vagyok. Akit rajzolsz, téged, aki rajzol, s benne magamat, s e találkozások együtt adja együtt mindazt, amit egy műved nyújthat...
