Merci ^^

Finom volt ám... :D

Mint bunkó pesti a 4es metrón
lökdös jobbra-balra az őszi szél,
amit már
mondjuk megszoktam, ahogy a falakon
a fizetett politikai hirdetést.
Fel sem tűnik, hisz itt a villamos,
vagyis combino, kombiné, csipkés...
tanga... (micsoda matematikai levezetés)
Na ne már csak néni, meg sok másnapos
aki lóg, ha egyszer nincs jegyre pénz.
Vagy csak leleményes, mint minden magyar,
helyes, ezt teszem én is, aztán szállok.
Oktogon.
Az ég vizes lepedővel betakar.
Magába szív mindent, kínait sem látok.
Csak én vagyok, a bérházak, a fény,
fejem felett az első hó angyalának
lábnyoma...
Képével megyek át a Hősök terén
s később nem értem amiről zagyválnak
körülöttem, mikor haza tartok...
vagy oda amerre a vonat visz.
Se gond.
Én ott legbelül mindent megtartok,
s lejátszom újra és mást és nyisz...

Ádám, értékeld az előbb elhangzott feleletet!
o.O WTF?

Danke

Köszönet a jelölést Zoey, Vera meg Jinbaripöri!

Én nemes egyszerűséggel ennek ellenére nem jelölök senkit. Miért? Mert akik ki vannak linkelve oldalt, azok számomra kreatívak, érdekesek és fontosak, így csak ők érdemlik meg szerintem. Mást meg nem fogok keresgélni, csak hogy jipi, tök jócsi a blogcsid. ^^

Szent Iván éjjelén

A lárma ahogy egyre feljebb és feljebb haladtak a lépcsősoron úgy halkult mögöttük. Mind az emberi ujjongások, gyerekek kacarászása, a zenészek megannyi hangszerének muzsikája egyre csak csöndesebb, alig alig duruzsol a fülükben. Persze még óhatatlanul csiklandozzák orrukat az illatok mik az udvarról szállnak feléjük, de ez is épp csak belepiszkálni tud az egymás mellett andalgókéba. S mindezekkel ellentétben úgy lesz egyre erősebb a szél morajlása, a falak nyöszörgései és lépteik zaja, ami ráadásul visszhangot is ver a márványon. Még is, nincs ki észrevegye őket, így aztán egy pillanatra sem lassítják lépteiket. Szinte keresztül rohannak a fényes báltermen mi most kong az ürességtől, ugyebár mindenki legyen gazdag vagy szegény az utca bálon mulat, majd ki jobbra a nyitott ajtón, hogy ismét egy folyosón találják magukat. Itt sem időznek sokáig, szedik lábukat ahogy tudják, és ezt a megengedhetetlen pimaszságot még a falón lógó festmények s a mellettük strázsáló örök is csak némán figyelik. Hisz egykor ők is ily vakmerőek és meggondolatlanok voltak Szent Iván éjjelén, tán fel is sejlik előttük egy régi kép, melyben ők voltak a fiatalok, ők rohantak ugyanígy.
Finom kattanás jelzi hogy megadta magát az erkély ajtó, ki is dől, de épp csak akkorára hogy kisurranhassanak rajta. Előbb a lány, aztán rántja magával kézen fogva a fiút is, akit már húzna tovább. Ám akárhogy is erőlködik, a fiú valamiért megtorpan, bár sejtése van miért. Mosollyal az ajkán fordul felé, s ahogy megpillantja a felé közeledő arcot, már nem is kérdez, nincs mit. Helyette átadná magát a pillanatnak, tudja hogy bár nem szabad itt és most, de nem számítana most semmi és senki. Halvány fénye a holdnak pont nem elég erős, hogy ne takarja őket, bentről pedig bársony állja a kíváncsiskodó tekinteteket ha akad olyan. Hihetnék egyedül vannak, azonban a cselédek, s a velük hancúrozó Czcibor herceg szintén éjszaka leple alatt kívánják kiélni a vágyaikat, meglehetősen gátlások nélkül. S annyira belefeledkeznek, ki ki a női bájba és az arannyal keretezett nemes arcba, hogy az ide tévedő párt észre sem veszik. Nham nem mintha ez annyira zavarná őket, épp csak a szívük hagy ki egy pillanatra ahogy a hercegre pillantanak, de már sietős léptekkel távoznak is. Persze nem vissza, hanem csak egy újabb lépcső felé ami épp a sötétbe vezet. Viszont lépteik ahogy fokról fokra hágnak még egészen biztosak, egészen míg jobbra nem fordulnak a borostyán mentén. Itt már egyre erőtlenebbek, puhábbak a léptek, mintha csak elfáradtak volna a sok keringőzés után. S ekkor úgy gondolhatnánk, nham mire ez a sok ravaszság, futás és rohanás, ha itt és most a kimerültségtől összesnek? Alváshoz sokkal jobb egy puha baldachin ágy, meg mi egyébhez is társulhatna s lehetne a pár segítségére. De egyáltalán, akarnak ők aludni? Ugyan, elnyúlnak a borostyános falon, egymás karjaiba omolnak hogy a fiú magához szorítsa a lányt, s a lány magához a fiút. Ezért bujdostak, hogy csak övék legyen a pillanat, s a csókos ütközetek végtelen sokasága.

Merengő

Nham utolsó éjszaka jogán, ég veled Győr! Bár nem örökre, hisz iskolám nálad fejezem be, de az igazán csekély menet lesz mindamellett, hogy nálad éltem két évet. Mindenesetre, köszönök mindent. Hisz olyan voltál nekem, mint egy ideális nő. Karcsú, nagy mellekkel, fekete haj koronával és zöld szemekkel. Okos és kedves, ha kell vadmacska, ha kell megértő, a garázsban meg egy luxus autó. Még is, valahogy roppant unalmas, s semmit sem jelentő a számomra. Pedig nem mondhatod rajongtam érted, de ennyi, hogy legyen valami köztünk, nem volt elég. Se gond... szóval Isten veled, s ha ő épp nálad pihen meg s integet nekem te is tedd meg. Azért, el nem felejtelek.

Egy megszelídített róka

- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

A kisherceg rókáján kívül száz- meg százezer van a világon, aki ugyanolyan, mint a többi. Az övé sem különb másnak, mint ahogy én sem a Kishercegnek. Viszont, engem is megszelídítettek...
Pedig én akartam szelídíteni, s nem fordítva, mily fura... Így hát először megkerestem a Földet, leültem, vártam, ő aztán magához engedett. Hűvöst nyújtott a szikrázó nyári nap vad sugarai ellen, óvott a téli fagy ellen. De neki nem tudtam adni semmit. Nem küzdhettem égető sugár ellen, nem dacolhattam árvíz ellen... mert egyáltalán nem is engedte...
Így hát tovább mentem, fel az égbe. Megláttam ott a Napot, köszöntem neki, ő meg nekem. Mellé telepedtem, ő ment tovább s én követtem. Óvott a fagy ellen ha ott voltam, segített nem eltévedni a csillagokban. De valahol ott, egyszer csak megakadtam... lemaradtam, s ő csak táncolt és pörgött tova. Egyszer elhalón kiáltok, mire visszanéz, majd ismét így teszek, de ő csak integet és nevet, s a Föld ölelésében arrébb szédeleg.
Odaléptem hát testvéréhez, az Üstököshöz, kihez érve még ha láng is éget, belékapaszkodtam

Ő énekelt, hát én is énekeltem, ha repült a Vénusz mellett, én is szálltam vele... míg nem ujjaim közt kicsúszott keze, megcsúsztam az égen, s ahogy a Nap, úgy az Üstökös is szenvtelen ragyogott tova, én meg zuhantam a vissza, le.
Így jutottam magasból le a mélybe, egy fa alá, tüskés bokrok közé. Bundám tépett, vöröstől mohon itatott, lábam megrogy, puha homokba süllyedek, de megállni volna csak kár.
Másnap Virág alatt ébredem, rózsa az mi felülről néz le rám. Már gyógyult vagyok mikor felpillantok, s beleszippanthatok, ahogy ő is belém. S ekkor azt hittem megtaláltam, reméltem, hogy elértem mindazt amiért az erdőből útra keltem.
Viszont... tudom is miért, de a nagy bódulatból ki-kikacsintok. Este sétálok a fövényben, a homokos parton, az egyik sziklán meg egy szárnyas lányt pillantok. Megtorpanok, de mennék is tovább, míg nem valami egyre csak felé vonz, s ránt magával. Lassan emelem lábam, még is oly hamar ott vagyok, s csak állok előtte dermedten és némán. Ő erre halványan mosolyog, de hang nem hagyja el ajkát, én pedig kétséggel a vállamon vissza megyek Virágomhoz. Valami azonban már nem hagy nyugodni, másnap újra felkeresem, s már közelebb ülök. Harmad nap már együtt sétálunk, másnap futunk a tengerben, aztán az ötödik nap... talán megszelídített, Ő engem? Nem, félre értem, felsóhajtok, mit elmos a szél, a tenger hátán fut el... hátrafordulok és elrohanok, egészen a bokorig, reszketve, fázva, kiráz a hideg, bújok alá, amilyen mélyre csak tudok. Azonban a tövisek egyre csak tépnek, fájdalmasan belém hasítanak... Rózsa Virág nincs tövis nélkül...
Kifulladok, szemem lehunyom, s vár a képzelgéssel vegyes álom. Felemel magához, úgy tart,mint anya a gyermekét és ringat, ringat, miközben előttem a pillanatok filmként leperegnek... Ahogy oldalra fordultam, tán a Napot pillantottam meg, vagy még sem egészen. A lány volt az nem a Nap, kinek fényét beittam szemembe, az ő melegsége volt az mi körüllenget, az ő mosolya szédített, és az ő illata az mi elvette eszemet... És ez egyszer hőssé váltam, több voltam már, mint egyszerű róka, olyanná lettem, akivé másért soha sem. Ez egyszer, mikor igazán akartam, hát megtettem, megérintettem, s immár az övé lettem, ahogy ő is az enyém.