Keringőből merített halmozások

Közel s távol viharlámpák,
körülöttük vérszívók,
lepkék és páncélosok
egymásba kapnak,
mert a föld felomlott az égre.
Van mit ellep teljesen a fű.
Sok az ismerős fény, de
ismeretlen a kék, meg az a barna.
Lényegesen semmi se változott
csak az ágak csiklandozhatnák a csillagokat,
de azok meg vagy nincsenek,
vagy a földre hullottak fentiként.
Klisé fáradt vagyok, így nyár estére,
belülről cirógat csak a hideg.
Mi vállam alatt volt, helye az is fáj,
csak megyek és megyek,
lépteimnél ropog a gaz, néhány bogár,
a kutyám meg már nem tudom merre jár.
Hangja ha volna elveszne a ciripelésben,
enyém is, majd követi azokat
a derengő alakokat mögöttem,
akik fejemből kalapács nélkül pattantak.
Fent a dombon fa alatt hintázik a Bálint,
lendületből a lába majdnem felér a Holdig,
de aki rajta, az aki, pillantásával visszalöki.
Száll vissza lassan s csalódottan,
de aztán újra nekirugaszkodik,
addig se ül önmagával egyedül,
mindezt muszáj neki.
A belvárosi képek átfedik egymást, mikor
cigarettafüstöt prüszköl egy sárkány
a képembe, ő bocsánat, én morgás
nélkül hagyom, de udvariasságból elfogadom
hogy felrepítsen a dombhoz.
Leparkol, majdnem felpréselve
engem egy sziklára, majd okádja
a szállóigét továbbra is.
Arcomba és mindenhova a vért
visszanyervén lépek a kisfiúhoz,
jelét nem adja hogy észrevett volna,
szemében tükröződik a fenti fény alakja.
Én pedig mikor hátrament közelebb
ér hozzám, megfogom a két kötelet,
magamhoz húzom, és így lököm újra
és újra és újra a hintán.
A sárkány meg csak fűstől tovább.