Születésnap

16 éves lettem. Pontosabban egy éve születtem, s jári kevesebb, mint négy nap alatt tanultam meg. Hamarabb tudtam csókolózni, mint hogy ki a nagybátyám, vagy hogy is hívják nagyanyám. Aztán rájöttem, nem vagyok egyedül, volt a jó, a rossz, aztán unalmamban fél isten lettem, de hamar elment a kedvem. Bár még munkába vagyok, s szerelmek meg a szorgalmam is új magasságokba hágott, hercegnővel, testvérrel, álmokkal, egy újabb évvel, de már itt vagyok az igaz valóval. 16 lettem, már majd nem felnőtt. Adaren vagyok, én vagyok.

Mint mindig

Azt tudjuk hogy a nők mazohisták, ez nem újdonság. De hogy a férfiakat is belevigyék a rosszba, az már igen. Történt ugyanis, mint jó Bercsényis, előbb utóbb a 14es buszon kötöttem ki, ami elég szellős volt így kora reggel, megspékelve pár kiskölökkel és idősebb nénikével. Egy négyes helynél is ült a képviseletből, két unokával - szerintem ikrek voltak^^ - s hát nevetgélnek, engem is mosolyra késztetnek, mostanában amúgy is folyton vigyorgok. Egészen addig míg nem egy pillanatra elfordulok a Karmelita templom felé vezető kis utcára, s mire visszafordítom tekintetem a kölkökre, azok verik egymás fejét... de szó szerint, a fiú és a lány is a sajátját ököllel és ezen röhögtek. S ki más lehetne ily elvetemült, hát a kis piszke lyányka... hát nem sok kellett nekem is ahhoz, hogy becsatlakozzam hozzájuk, szigorúan a hangos nevetésbe. Így folytatták folyamatosan és egyre erősebben, egyre hangosabban. Az öreg hölgytől egy egy félmondat, hogy nem kéne ezt, de sokra nem tartotta az ügyet...
Végül leszálltam, várt már az iskola, viszont ma is többet tudtam meg a titokzatos és örökké kiismerhetetlen női nemről, hát éljen... Mire nem jó az iskola?

Művészet és öncsalás

Miért szép ez vagy az a költemény? Mivel is közli velünk a szépséget? Mi a szépségnek a titka és veleje? Ezekre a kérdésekre gyakorlatban könnyebb felelni, mint elméletben. Mindig a tetszésünkre hivatkozunk. A tetszésünk fényénél és lázánál találó érveket is lelünk, melyek segítségével - tárgyilagos formába öltöztetett, gondosan rejtett elfogultsággal - megmagyarázunk egyet-mást, de ezek az érvek annak, akik nem osztozkodott tetszésünkben, többnyire éppoly értethetetlenek, mint maga a tetszésünk s többnyire éppoly kevéssé téríti őt a mi hitünkre, mint maga a művészeti alkotás.
A szépség tudományának van egy íránya, mely Schillertől és Hartmanntól kezdve F- T. Vischerig és Kondrad Langeig azt vallja, hogy a szépség egy eszme látszata és visszfénye, szóval egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra. Mi vagyunk létrehozói, hordozói. Művészi élvezőképességünk is úgy támad, hogy érzékenységünk pörbe száll értelmi bíráló ösztönünkkel. Egy darabig közöttük mozgunk, tétován, mint az inga. A valóság és a káprázat közt lengünk. Aztán a küzdelem a káprázat javára dől el. Ez azonban - hangsúlyozza Konrad Lange - csak akkor történhetik meg, ha bennünk már eleve van némi elfogultság a művészi alkotás mellett. Ilyenkor "tudatos öncsalás"-sal dogozunk. Aki ezt nem előlegezi, az a legnagyobb remekművet sem értheti meg.
Minél többet töprengek a szépség mivoltáról, ennek a fölfogásnak kell igazat adnom.
Erre egy rikító példát hozok föl. Walt Whitman egy kétsoros költeményét, a "Szép asszonyok"-at. Híres, méltán bámulatos vers ez. Minden angol nyelvű versgyűjteményben ott szerepel. Az amerikai költő egyszerűségét, gyermekiségét, gyermetegségét és gyermekségét, szeszélyét, hevét, szenvedélyességét szinte dióhéjban mutatja be. Annak idején én is fölvettem a háromkötetes antológiámba, a "Modern költők"-be. Így szól:
"Asszonyok ülnek, vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal - Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!"
Aki ezt hidegen, pusztán az eszével olvassa, elkacagja magát. Talán kaján jókedvében föl is kiált: "Hát akkor fuss az öregasszonyok után, öleld-csókold ráncos szipirtyóidat és vén csoroszlyáidat, nekem azonban hagyd meg a fiatalokat." Ez a bíráló az egész költeményt sült szamárságnak tartja. Ebben - maga szempontjából - igaza is van. A fiatalasszonyok arca rózsaszín, fogsora hibátlan. Általában szebbej, mint a töpörödött, foghíjas anyókák. De ennek a bírálónak még sincs igaza. Nem úgy közeledett a vershez, ahogy kellett volna. Hiányozott belőle az áhítat, az a "tudatos öncsalás", amely nélkül nincs költészet és nincs olvasó sem. Mihelyt megtalálja ezt, megtalálja azt a hangkulcsot is, mellyel helyesebben olvashatja a szöveget. Akkor egyszerre föltárul majd előtte mélyebb és magasabb, jelképes értelme.
A szépséget nem csak kilószámra mérik. Másképp is lehet azt tekintetni, mint a fodrászműhelyekben s a nemzetközi szépségversenyeken. Azok az öregasszonyok, akikről Walt Whitman szól, tele vannak lélekkel. Homlokukat megnemesítette a fájdalom. Fáradt, kihamvadó szembogarukban az emlék izzik, a jóság és tudás. Mellettünk a fiatalasszonyok valóban színtelenek, üresek és tartalmatlanok. Minderről egy árva szó sincs a költeményben. Ott csak egy vakmerő állítást olvasunk, azt hogy a fiatalasszonyoknál szebbek az öregek. Ez első pillanatra ostobaságnak látszik, vagy valami rossz tréfának, képtelenségnek. Meg is hökkent bennünket. Kihívja bírálatunkat. Hevesen ellentmondunk neki. De ugyanekkor - szinte az ellentmondás lendületében, a tiltakozás hatásaként - buzogni kezd érzésünk. Ez az érzés maga a költemény. A költemény nem a papíron van, hanem bennünk. Mi alkottuk meg, majdnem önkényesen. A szöveg csak ugródeszkául szolgál. Szavai többek annál, amit hétköznapon jelentenek. Elrendezésükben titkos értelmet fedezünk föl. Fölöttünk, alattunk, mögöttünk pedig az érzések, a gondolatok, az erkölcsi ítéletek titkos zenéje zendül meg. Egy csoda történt. Megszületett szépség.
A példa - amint jeleztem - talán túlontúl jó. Walt Whitman újító volt, forradalmár. A költészet régi, szokott fogásait elvetette. Magát a füstölgő ősanyagot dobta elénk. De mernék arra vállalkozni, hogy ugyanezt más versekre vonatkozólag is kimutassam, melyek pompás köntösben jelennek meg, ütemeik és rímek gazdag zenei fölszerelésével. Hozzájuk is szükséges a jóindulat, a bizalom, az odaadás. Ezek nélkül megsemmisülnek. Nincs olyan "hatalmas" és "lenyűgöző" vers, mely az olvasót föltétlenül le tuidná venni a lábáról. Végre hiába van előttünk a Csendes-óceán, vagy a Himalája, csak el kell fordulnunk, már nem léteznek számunkra. A csodát az olvasónak akarnia kel. Ebben egyenrangú társszerzője a költőnek. Úgy kell ezt akarnia, mint a felejes álmot annak, akit a felejező kezel. Legalábbis le kell ülnie, legalábbis azt kell akarnia, hogy ne akarjon, csak azt, amit a másiok akarat akar, a szépség: önsugalmazás, egy megvelelő, erre alkalmas ürügy alapján.
Éppen ezért merőben értéktelen minden bírálat, mely kívülről, fölényesen-hetykén vesz szemügyre egy művészi alkotást s előzőleg nem igyekezett ezzel az önsugalmazással a közelébe férkőzni. Az ilyen vírálat nem egy munkát tagad. Magát a művészetet, annak alapelvét tagadja. Az igazi bírálat csak meghatott lehet, csak elfogult a művészet javára, csak áhítatos, de ennek keretén belül természetesen éles és kegyetlen is, csak azt keresheti, hogy egy költeményben mennyiben van meg vagy nincs meg az, amit a költője szándékolt és mennyiben sikerült, vagy nem sikerült neki előmozdítania az olvasó "tudatos öncsalását", mely voltaképp végrehajtja az alkotó végakaratát, megvalósítja sugallatát, tetté váltja az igét.

Kosztolányi Dezső

Én szépnek látok mindent, bármit is csinálsz, meglátom benne azt, ami mögötte van, ami igazán számít
mert én csak ezt érthetem, halandó vagyok. Akit rajzolsz, téged, aki rajzol, s benne magamat, s e találkozások együtt adja együtt mindazt, amit egy műved nyújthat...

Paplan alatt

Dicső nemzeti ünnepünk, éljen, hát inkább Rókalyánykáztam meg fizikáztam helyette. Nem tudom értékelni annyira ezt az eseményt, hisz már tanultam hogy mennyire csak ártott, sem mint hozott hasznot a hazánknak.
Mert hisz fölösleges volt. Gazdaságunk ha lassan is, de fejlődésnek indult, ezáltal a polgári átalakulás a kapitalizmus felé. Erre meg forradalmat csinálunk. Igaz, úgy tűnt szétesik a Birodalom hisz Észak-Itáliában és német területeken is forradalom volt, Bécsben is. De ebbe nem tudtak belegondolni Kossuthék, ugyan mekkora esélye lehet mindennek. Ugyan a nagyhatalmaknak mi haszna lenne megannyi független országból Közép-kelet Európában?
Ráadásul ha sikerülne is a szabadság harcá avanzsált forradalom, ott lett volna megannyi kisebbség, mint a horvátok, szerbek és románok, akik szintén függetlenséget akartak, s harcoltak is legalább nagyobb jogokért a szabadság harc alatt. (szlovákoknál nem igazán jelentkezett ekkor a nacionalista érzés)
S maga Kossuth is vallotta, hogy Magyarországon mindenki magyar, csak nem mindenki beszél úgy... vicces :D
Visszatérve 15.-re, az is egy paródia volt. Hisz a nép nem akart forradalmat, épp csak nem volt jobb elfoglaltságuk aznap, így szívesen hallgatták Petőfiéket. Akik még egy nyomtatni sem tudtak volna, ha Landerernek nem "kéri' őket" hogy akkor foglalják le a nyomdát :D Táncsicsról meg azután sem hallottunk sokat...
Nos szó mi szó, azon kívül hogy csak újabb döfést adtunk országunknak akkor, hogy nem Széchenyi politikáját hanem Kossuthét választottuk, egy vitathatatlan. Legalább valami féle egysége lett az országnak, ami kissé ironikus, de hát... :)

Nem csak ma

Nem lehet elég

Köszönni léted,
elkapni pillantásod,
érezni érintésed,
eleven álmom!

Csodálni megértésed,
vágyni mosolyod,
meleg ölelésed,
forró csókod!

Köszönni az életet,
a családi fészket,
köszönni Istennek

nem lehet eléggé nektek,
hogy éltek a hálátlanoknak,
köztük nekem.

Nem több apró csörrenés,
amint levernek egy poharat
s esik millió darabra mi
egykor egy volt, fénytől
csillogón, vigyázz, az megvághat!

Mi a fenét akarsz vele?
Semmire sem jó az inmár,
még ha igaz kristály is, vagy
alkothatta művész keze,
vesd szemétbe már!

Csupán ennyi maradt,
vidám éjszakák, esküvők,
ölelkezések, rég nem látott
testvérek, emlékek...
Ím eltört egy kereszt előtt.

Borát a poros szőnyeg issza,
szívja mohon az utolsó cseppig,
de semmi sem vész kárba,
csonka teste fölött gyűrűs kéz,
s már van ki felette verekszik.

Mondják érte, pedig egyet gondolnak
igen, végre vége.
Újat vesznek hát kézbe, szebbet,
ragyogóbbat... szürkébbet.
A töröttet pedig rakják félre,

azt pedig a kosz elnyeli,
nem marad más a végére,
csak apró vágások jutnak
azoknak, kik sováran nyúltak érte.
Kevés szilánk fúródott csak mélyre.

Ádám a földön

Árnyjárós erdő mélyén, nyár este
Szűztiszta égen fényes csillagok
Alatta Holdfényben fürösztött tisztáson
Roppant máglya ég, hegedű szól a vállon
Bebújva kövek alá, emberi fülbe
Lányok és ifjak táncolnak körbe körbe,
Mezítláb a virágon nesztelen, meztelen
Míg öregek ülnek le a lapos köre.
Egykor ők is így táncoltak,
egyik lánytól, fiútól a másikhoz,
de már elfáradtak, gyermekeik töltik be
Most ők néznek először a szerelembe szembe.

Rég is ily este volt, első békében.
Már nem volt mi leigázza őket,
Természet tomboló viharai, sem ellenséges népek
Sokszor áztatott vérben kardjai.
Megjárták a síralom útját,
kínköves poklok poklát
de vált-vált vetve kiállták a próbát
Mindenük meglett hát mit egy ember kérhet,
ételt, italt, gyermeket,
s azóta is köszönik megannyi égi lénynek
áldják az ős szellemet.
Így volt már több emberöltönyi ideje,
adták egymásnak a tudást szájról szájra, szerszámot kézről kézre. Dalokat, meséket, legendás sárkányöléseket...
Ringatva álomba a dedet, ha már várta az álom.

Együtt örülnek, velük már a vad,
A tündöklő Hold dalukra dagad,
míg nem reggel lesz, s múlik az éjszaka,
jön az öregeket hívó angyal szava...
Ők felállnak, vissza nem nézve
lépnek az erdő hívogató sűrűjébe
Eltünnek, ekkor hozza Nap a gyermeket,
s aki tegnap táncolt, ma szánt, arat és vet,
ahogy elöttük sok ezrek vágyai
az élet fájdalmai had adassék meg mind neki.